Goldengrass - történetek a Világból

Kezdet

Lovasszekér bandukolt békésen az erdei úton, a bakon idősebb férfi és tíz év körüli fia üldögélt. A fiúcska tágra nyílt szemekkel nézte a vidéket. Apja mosolyogva figyelte a gyermek bámulatát. Most hozta el először hazulról, egy, a rengetegben megbújó vízimalomból. Az út kikanyarodott az erdőből, és elébük tárult Goldengrass városa. A kisfiú elragadtatásában felkiáltott, alig bírt betelni a látvánnyal. A város egy hegyen terült el, fölötte a csipkézett falú, sok tornyú vár uralkodott a táj fölött. Az út bal oldalán széles és hosszú rét terült el, mely a hegy nyugati oldalán futott végig, egészen a magas városfalig. A fiúcska figyelmét az út jobboldalára fordította. Itt egy, a hegy harmadát körülölelő jókora tó terült el. Partját egy részről a várost övező fal, míg a másik oldalról az erdő szegélyezte. Az útról idelátszott a városfalat megszakító kikötő nyüzsgése. Hajók érkeztek és indultak a tó vizét elvezető Sárkány-folyón lefelé, mely egy fél napos út után a királyvárosi Nagy-tóból induló folyók egyikébe, a Barthba torkollott, hogy azután egészen a tengerparti városállamig, Rashmadig kanyarogjon, és ott ömöljön a tengerbe. A várat és városát az erdő és a tó mellett a hegy túloldalán megmászhatatlan sziklafal védte, az innenső oldalon azonban szelíden, bár jókora kőtömbökkel tarkítottan lejtett a szekér elé.

A kisfiú figyelmét sokáig lekötötték még a hajók, amikor az előttük nyílegyenesen a város felé vezető úton hirtelen megreszketett a levegő, alig nyíllövésnyi távolságban a városkaputól.
- Apa, mi az ott? - kérdezte a kisfiú.
- Ez, fiam, a goldengrassi városvédő pajzs.
- És ugye átenged minket?
Apja felnevetett.
- Hát persze! Lisztet hoztunk a vásárra, miért tartana minket távol? - bökött a hátuk mögött sorakozó zsákok halmára. Fia bólintott, de továbbra is izgalommal figyelte maga előtt a levegőt. Hirtelen a hátuk mögött lovak patáinak csattogása és fegyverek zörgése hallatszott. A kisfiú hátrafordult, és tátott szájjal bámulta az őket utolérő, majd mellettük elvágtató díszes vértezetű paladincsapatot. Körülbelül tucatnyian voltak, férfiak, nők vegyesen, vezetőjük egy harminc év körüli szőke férfi. Vértjüket és fehér köpenyüket csúcsán álló négyszög díszítette, benne egy nyitott szemmel. Tisztánlátók igyekeztek Goldengrass felé. A molnár kalapját megemelve köszönt nekik, mire a parancsnok barátságosan biccentett, és már el is hagyták őket. Egy pillanat alatt átkeltek a pajzson, majd felvágtattak a városkapuhoz. Az őr fegyverével tisztelgett, és a paladinokat elnyelte a kapu. Eközben a szekér is elérkezett a pajzshoz. A kisfiú arcát hűvös érintés simította meg, mintha vízbe merülne, és a következő pillanatban már ők is a pajzson belül voltak. Továbbzörögtek az úton, végül elérkeztek a városkapuhoz. Az őr odabólintott nekik, rámosolygott a fiúcskára, aki fülig pirulva nézett rá, eldöntve, hogy mégsem molnár lesz belőle, hanem mostantól kapuőr, és egyszer Lady Edera szolgálatába fog állni. Áthaladtak a kapu alatt, és elvesztek a város forgatagában.

Fent a várban díszes függőkertek, szökőkutak, és szobrok fölött az egyik torony ablakában ezt a forgatagot szemlélte maga Lady Edera. Harmincas évei elején járó nő volt, rövid gesztenyebarna hajában vékony arany homlokpánt jelezte tisztét. Jó minőségű kelméből készült, de amúgy nem feltűnő zöld ruhát viselt, melynek tölcsér alakú ujját és az álló gallérját aranyhímzéses motívumok díszítették. A könyvtárszoba ablakában állt, amit dolgozószobának használt. Volt persze a várban még egy, ennél jóval nagyobb könyvtár is, sőt egy újabb a városban, az egyetemi negyedben, ahol egyéb iskolák mellett a Mágiatudományok Intézete és a Paladinképző Akadémia is helyet kapott. Itt a dolgozószobában csak a legfontosabb könyveket helyezték el, de még így is beborították a terem minden falát a körös-körül futó könyvespolcok, jócskán megpakolva iratokkal, kódexekkel, tekercsekkel. A terem egyik végében kényelmes karosszékek voltak egy széles kandalló előtt, mely a fal közepén terpeszkedett, a másik oldalon hosszú asztalt vettek körbe székekkel - itt beszélte át embereivel a lady a fontosabb ügyeket, mielőtt a városi tanács elé terjesztette volna őket. A nő mögött az íróasztalon több más irathalom között egy széttekert, sárkánykarom pecsétes papír uralt mindent, melyből messziről áradt a fenyegetés. Napok óta újra és újra átolvasta, mintha egyszer mégiscsak megváltozna a tartalma. Innen állt fel pár perce, hogy az ablakhoz lépjen. Bár alatta nyüzsgött és élt a város, barna szemei előtt hirtelen egy másik kép, egy régi emlék tűnt fel: romos, kiégett, leomlott falak, pusztaság. A levegőben érezhető elmúlás és rettegés. Csend és lapuló árnyékok. Az emlékek továbbperegtek.

Kezdet

A lány félig a hasán, félig az oldalán feküdt a vadrózsabokor alatt. Arcát szorosan a földhöz szorította, a meleg, nedves talajból próbált vigaszt meríteni és erőre kapni a fájdalomból. Combjából letört végű nyílvessző állt ki. A seb önmagában is súlyos voltát továbbfokozta a hegyre kent ismeretlen méreg. Edera nem is értette, hogy druida létére miért nem képes felismerni és hatástalanítani a testébe jutott anyagot. Igazság szerint, ha nem lett volna természetes ellenállóképessége, rég meghalt volna, így viszont félig megbénultan várhatta sorsát. Akár egy pók által megszúrt rovar - gondolta. Egyetlen szerencséje az volt ezidáig, hogy a vadrózsabokor, amibe a találat után zuhant odafentről egy kiszáradt vízmosásba, rendkívül dúsan nőtt, és teljesen eltakarta. Ha a szerencséje tovább tartana, talán meg sem találják... Nem mintha bárhova máshova kúszhatott volna - ha egyáltalán meg tudna mozdulni - a tüskéktől, de már megszokhatta volna, hogy nála a szerencse mindig tartogat kellemetlen meglepetéseket. A hajtók közeledő zajából ítélve, hamarosan ez a szerencséje is kifut. Ahogy számba vette a lehetőségeit, azoknak is tragikusan hamar a végére ért. A tüskék miatt nem fért hozzá a nyílvesszőhöz, csak beletörte sebébe. Párbajbotja elérhetetlen távolságban tőle, italai elfogytak, és mivel napok óta nem tudott pihenni, nem tudott eléggé koncentrálni ahhoz, hogy sebgyógyító vagy más igét használjon. Túl régóta tartott már a hajsza. Olyan tehetetlen vagyok, mint a hátára fordított bogár - jutott eszébe megint. Ha már bogár, akkor esetleg halottnak is tetethetné magát. S így minden fáradtság nélkül tudnak vele végezni, mikor megtalálják, ágált magában. Harc nélkül képtelen volt feladni, ehhez túlságosan makacs volt. Sylvanus, adj nekem erőt... Márcsak alakváltoztatásra volt képes. Kérdés, milyen állat külsejét öltse magára. Bár a vadászoknak, úgy tűnt, semmi sem számított aprónak, vagy értéktelennek. Mindenre lőttek, ami mozgott. Ennek próbált véget vetni a druida, persze végül ő maga lett a célpont. Ezek a városi népek, forrt benne az indulat, csak magukra gondolnak, csak a saját szórakozásuk az első, mindegy, milyen áron! A közeledő zaj figyelmeztette, hogy ideje volna már neki is magára gondolnia. Hirtelen mindennél hangosabb kiáltozás tört ki odafent. A hajtók meglátták a bokrot, az összetört ágait, és most nagy zajjal hívták a vadászokat. Azok kisvártatva lereszkedtek a vízmosás oldalán, és lassan elértek a lányt rejtő vadrózsabokorhoz. Edera magában végigpörgette a lehetőségeket. Legyek medve? Ó, nem, határozott magában. A bogár igazi pókká változik. Ezzel eléggé meg fogom lepni a nyavalyásokat, és olcsón nem adom a bőröm. Persze nekik is meg lesz a védekezésük, ha bárki bármikor kérdőre vonná őket, hogy nem embert, hanem egy szörnyet öltek, már ha lesz köztük túlélő... Azonban valami megakasztotta a gondolatmenetet. Ez a zaj nem stimmel. Harc folyik már azelőtt, hogy rátörtek volna. Mi a bánatos pitypang?... A bokor ágai közül megpróbált óvatosan kinézni. Fény vakított a szemébe, páncélról, a vadászoknak pedig csak bőrvértjük volt. Na lám, jött egy erősebb ragadozó? Kérdés, mit fog kezdeni majd velem... Hirtelen szétnyíltak a bokor ágai. Edera döbbenten nézett fel. A jelenés nem volt más, mint egy kisfiú, alig 4-5 éves. Aranybarna haja, tengerzöld szemei voltak, hajában koszorú, melyben fehér virágok virítottak és pompáztak. Testét borostyán ölelte körbe védelmezőn, mely egyik karjára is felszaladt. A fiúcska ujját Edera sebére nyomta, majd így szólt.
- Ez most már rendben meggyógyul, a méregre pedig immunis leszel.
Kényelmesen leült a lány feje mellé, aki félig feltápászkodva bámulta a gyermeket szólásra képtelenül, hitetlenkedve. Sylvanus...
- Edera - nézett a szemébe a fiúcska -, szerezd vissza nekem Goldengrasst. Találd meg a föld, a víz, az erdő és az emberek közt a harmóniát és védd meg nekem.
Nem kérte, nem parancsolta, és mégis...
- Megteszem, uram - suttogta a druida önkéntelenül. Ha egyáltalán meg tudom tenni, gondolt bele egy pillanatra az ígéretébe.
- Meg tudod tenni. - Mosoly villant fel a kisfiú arcán. - Persze nem leszel egyedül. Lesznek mások is, akik segítenek majd neked. Ő is majd - intett ki a fejével a bokorból; a csatazaj kezdett csendesedni. - Nem baj, hogy nem druida, a szíve a helyén van, és ott leszel te, aki ismerni és követni fogja a természet törvényeit. Edera - nézett a lány szemébe Sylvanus -, vissza kell állítanod az egyensúlyt.
Mielőtt a druida bármit is mondhatott volna, az erdők istene eltűnt. A bokor ágai megint széthajlottak, Edera felkapta a fejét. Az első, amit meglátott, szőke, loboncos haj volt, máris beleakadva a csipkebokor tüskéibe. A kerek arcon világos borosta és naiv becsületesség, megejtő fiatalság. Kék szemekben bizalom. Egy kölyökkutya. Az ifjú talán csak egy évvel lehetett nála idősebb, éppencsakhogy megkezdte ő is húszas éveit.
- Hát élsz - sóhajtotta. - Már azt hittem, hiába volt minden. Mondd csak... - folytatta pár pillanat múlva zavartan, miután hiába próbált kiszabadulni -, nem segítenél ezzel a nyavalyás tüskével?
Veszedelmes kölyökkutya, pontosított magában később Edera, miután sikerült mindkettőjüket kiszednie a rózsabokorból. Felmérte a csatateret. A hajtók elszaladtak, a vadászok viszont holtan feküdtek a kis tisztáson.
- Embervadászok - mordult fel a paladin, maga is művét szemlélve. - Bűnt követtek el minden törvénnyel szemben. Ahogy észrevettem, hogy üldöznek, azonnal a nyomukba eredtem. Sant Ordnak hála, sikerült időben közbeavatkoznom. De hadd nézzem a sebedet.
Pár zűrzavaros perccel később a sok galibát okozott nyílvesszőt az ifjú szakértően, ám annál fájdalmasabban kihúzta, és Edera rögtön érezte, hogy az élet kezd visszatérni a lábába.
- Ugyan nem tudok igével gyógyítani, mert fő célul az élőhalottak pusztítását tűztem magam elé, de még akad gyógyitalom – nyúlt a hátizsákja felé a paladin. Edera rámosolygott.
- Nem fogadhatok el italt ismeretlenektől, még ha az életemet mentették is meg.
- Igazad van - vörösödött el a fiú -, szerfelett modortalan voltam. A nevem Sir Aurel LaMarten. A Királyvárosi Lovagok a Rend Hű Szolgálatában rendjének tagjaként a törvény és a jó védelmére esküdtem fel, és azt védelmezem mindhalálig!
Zavartan elmosolyodott, látva Edera elkerekedett szemét.
- S téged mi szél fújt a mérgezett nyílvessző útjába, kisasszony?
A lány is elmosolyodott. Az ifjú tagadni sem tudná paladin neveltetését. Beszédmódja akármelyik udvari fogadáson megállná a helyét, ám itt, az erdő közepén enyhén mulatságos volt. De ha a fiú így, akkor megadja ő is a módját.
- A nevem Edera de Winter. A Farkas-tavi druidaközösség tagjaként járom az erdőket. A szeleim pedig mostanában igencsak viharosak, jó uram. Köszönöm, amit tettél értem, igaz, nemes cselekedet volt.
Az ifjú végképp zavarba jött, barátságos arca fülig pirult.
- Ilyen állapotban nem hagyhatlak magadra, kisasszony. Ha megengeded, elkísérlek Kéttoronyba, én amúgy is oda tartok. Persze, csak ha a te utad is arra visz.
- Köszönöm - felelte Edera, most már röviden, máris belefáradva a kellemkedésbe. - Ez valóban nagy segítség lenne.
Fájó lábát próbálgatta, majd szétgurult felszerelése és párbajbotja után nézett. Aurel szó nélkül segítkezett neki, szemmel láthatóan bátorságát gyűjtögetve a további kérdésekre. A bátorsággyűjtés félbeszakadt, mikor felemelte a druida fegyverét. Csodálkozva nézett végig rajta. A párbajbot különös, ágas-bogas, göcsörtös, élő fa volt. Indák gyűrűzték körbe, levelek nyújtogatták rajta fejüket, elszórva virágok nyíltak vagy éppen termések növekedtek a bot egész hosszában. Edera elmosolyodott a paladin zavarán, majd átvette tőle fegyverét.
- Erdők Ága – biccentett a párbajbotra. – Az archdruidától kaptam, mikor útrakeltem a közösségből.
- A termések ugyanilyen fát hajtanak? – kérdezte Aurel kíváncsian. A druida halkan felnevetett.
- Te vagy az első lovag, uram, kit érdekel a botom. Egészen pontosan az első nem természet követő.
Aurel félszegen elmosolyodott.
- Minden fegyver érdekel, kisasszony, nemcsak a vasból készültek. Persze, ha titok…
- Nem titok – rázta a fejét a lány. – A termés megszentelt földön hajt ugyanilyen fává. Vigyáznunk kell rá, hogy ne kerüljön illetéktelen kezekbe. Nemcsak fegyverként nyújt azonban segítséget, finom és tápláló gyümöcsöt is terem. Megkóstolod?
- Köszönöm – mondta zavartan az ifjú, és arcán hősies bátorsággal bekapta az ajándékot, mely leginkább földimogyoróra hasonlított. A hősies bátorság döbbent hitetlenkedéssé vált.
- Ez igazán nagyon finom – mondta teljes őszinteséggel és meglepetéssel. A lány enyhén biccentett, elrejtve magában mulatságát, amit az ifjú paladin druida varázzsal való ismerkedése keltett benne. Aurel a beszélgetésből kapott bátorságba merítve feltette az őt foglalkoztató kérdését.
- Ha nem zavarlak kérdésemmel, hova tartasz Kéttoronyból, hölgyem?
Edera ránézett a lovagra. Egy pillanatig habozott magában, majd úgy döntött, nem veszíthet semmit, legfeljebb visszakapja a kölcsönt, és őt is kinevetik.
- Kéttoronyból... Goldengrassba.
Aurel döbbenten meredt rá. Semmi humort nem talált a lány válaszában. A druida felbátorodva folytatta.
- Vissza kell adnom Goldengrasst Sylvanusnak, az embereknek és a természetnek.
Edera várta a hitetlenkedést, kételkedést, ám tévednie kellett. A paladin szeméből most először elismerés sugárzott.
- Ez igazi, nemes cél, kisasszony. Ha utadon valaha módomban áll elkísérni, állok szolgálatodra. De előbb a tisztánlátókhoz kell mennem.
Edera elgondolkodott.
- Ha jól tudom, ez egy paladin rend Kéttorony közelében...
- Így igaz - bólintott Aurel.
- ... akik szegénységi fogadalmat tettek - folytatta a druida.
- ... és minden erejüket egy célnak szentelik: a vámpírölésnek - fejezte be keményen a fiú. Szemében a naivságot más váltotta fel, valami egészen más. - Amit ők nem tudnak azoknak a férgeknek az elpusztításáról, nem is érdemes tudni. Megtiszteltetés, hogy meghívtak soraikba tanulni. Az avatásomkor úgy tűnik, nagy hatást gyakoroltam rájuk. De ez csak felesleges szócséplés, és nekünk indulnunk kell. Hamarosan leszáll az este, a vérre szomjazó ragadozók ideje.

~~~

Goldengrass - találkozás újra

Edera felrezzent. Tíz éve már ennek a találkozásnak. S ha a hírnöknek hinni lehet, hamarosan újra látni fogják egymást. Aurel, a régi barát... Most talán még nagyobb szükségem lesz rá, mint akkor volt... Az asszony Goldengrass könyvtárszobájának ablaka előtt állva újra eltöprengett. Vajon mennyire változott meg a paladin? Nála jobban biztos nem, elég furcsa látvány egy városban, sőt várban élő druida. De már régóta tudta, harmóniát nem lehet az emberek és a természet közt az erdő mélyén megbújva teremteni. Goldengrass úrnője abban különbözött legjobban a többi druidától, hogy nemcsak önmaga és a természet között akarta megtalálni a harmóniát, hanem a természet és az emberek között is. Sokan nem értették. Még többen nem értettek vele egyet. A városlakók adottnak vették környezetüket, mit szívük joga kisajátítani és kizsákmányolni. A druidák szerint pedig minden település torzszülemény a természet arcán. De Edera a rávalló makacssággal, igazába vetett hitével folytatta útját. Vallotta, hogy együtt is fennmaradhat az ember és a természet toleranciával, megértéssel, egymás kölcsönös támogatásával. Na meg némi józan paraszti ésszel. Edera most csendesen elmosolyodott. Vajon az elmúlt esztendők milyen új ismereteket hoztak a nemritkán fanatikus elhivatottságú paladinnak? Halkan kopogtak a tölgyfaajtón (Edera külön gondot viselt rá, hogy eleve már kidőlt fából készüljenek az asztalosmunkák, és a veszteséget mindig pótolják új ültetéssel), majd belépett Gend, a biztonsági főnöke.
- A küldöttség megérkezett, úrnőm.
- Szólj, hogy gondoskodjanak az ellátásukról. A hivatalos fogadás előtt pedig kéresd ide a vezetőjüket, Sir LaMartent. Most.
- Most? De hát épp csakhogy... - Gend elképedt. - Azt a LaMartent?...
- Igen, őt. Igen, most. Itt várom a könyvtárban.
Gend elsietett. Pár perc múlva az ajtón újra kopogtak, és belépett Aurel. Szőke haja kócos, mint mindig, arcán borosta, jóformán eltakarva a szeme sarkától a szája széléig húzódó vékony heget, de a kék szemében már rég nem az ifjúkori megejtő ártatlanság, hanem kemény határozottság ült.
- Edera!
- Aurel. Az istenek hoztak nálunk. Tudod, hogy utálom a felesleges köntörfalazást, úgyhogy rövid leszek. Sarkalothyme visszatért.

~~~

Valahol az erdőben

A két vándor hamarosan nagyobb tisztásra ért egy lankás hegyoldalban. Középtájon szekérút vezetett, ami távolabb enyhe fordulattal ismét bekanyarodott az erdőbe. Balkéz felé a lejtőn, az erdő végeláthatatlan sora húzódott, míg jobboldalt a fák ritkásabban, ligetesen nőttek. A tisztás valójában elvadult szántóföld volt, az út mellett egy kőház romját nőtte be az iszalag. Oldalai rég bedőltek, megmaradt tetőgerendái kormosak, égettek voltak. A paladin megállt, majd lovát a romház felé vezette.
- Itt érdemes lenne megpihenni éjszakára - szólt fel a lánynak a nyeregbe. - Hamarosan esteledik, nem árt fedél a fejünk fölé.
Edera csak egyetérteni tudott. Bár ő ült a ló hátán, miközben a gazdája kantárszáron vezette az állatot, minden erejére szüksége volt, hogy megkapaszkodjon. Sylvanus segítsége mellett is szervezete teljesen kimerült a méreggel folytatott küzdelemben, és leghőbb vágya egy jó nagy alvás volt. Megálltak a ház mellett. Aurel bement körülszimatolni, de pár perc múlva már vissza is jött. Lesegítette a lóról Ederát, majd betámogatta a házba. Mindenhol kacat volt, leborult gerendák, a szenesedett fapadlót piszok borította. Vajon mi történhetett a lakókkal, tűnődött Edera. Aurel is elgondolkodva állt mellette.
- Valami nem tetszik itt nekem - mondta -, gonosz jelenlétet érzek. Kimegyek körülnézni.
Edera nekidőlt egy ledőlt tetőgerendának, lábát pihentetve, és utánanézett. Ám sebe nem hagyta tűnődni, fájdalmas arccal hajolt combja fölé. Ebben a pillanatban a feje helyén egy fejsze ékelődött a gerendába. A druida felkapta fejét a csapás hangjára, majd fájós lábával nem törődve a gerenda mögé fordult. Kinézett mögüle, hogy meglássa támadóját. Egy csúf goblinpofa vicsorgott rá, aki ráadásul meghívta még két barátját is. Mielőtt ki tudta volna húzni a fejszéjét a fából, Edera visszaperdült, megragadta a goblint, a hátára dobta magát, és ép lábával segítve a nyakán keresztül hajította Aurel után. A zaj jelezte, hogy a küldemény célba és vesztébe jutott.
- Aludj! - mutatott kifehéredett írisszel a megmaradt kettőre a druida. A közelebbi kábán elterült a földön, a távolabbi viszont nagy visítással elugrott, így őt nem érte el a varázslat. A goblin nyílvesszőt tett az idegre, és célbavette vele Ederát. Az félrevetődött a kiröppenő nyílvessző útjából, elgurult bárbajbotja felé. Ahogy elérte, levette róla az egyik termést, és a goblinhoz dobta.
- Nőjj nagyra! – kiáltotta. A termésből abban a pillanatban indák nőttek ki, szanaszét futottak a szobában, körbetekerve mindent, beleértve az ismét íját feszítő goblin lábait is. Az eleresztette fegyverét, és tőrét rántotta elő, azzal vágva, csapkodva élő kötelékeit. Edera ezután az ébredező másik felé fordult, elbájolta, majd botjára támaszkodva felállt, és ahogy tudott, kisántikált a házból, mert az indák már az egész szobát kezdték beborítani. Kint fájdalmas arccal rogyott a ház mellett lévő padra, és becsukott szemmel hallgatta a bentről hallatszó csatakiáltásokat.

 

 

~~~

Goldengrass - 10 év múlva

Aurel rábámult Ederára. Évtizednyi rutinjára, minden erejére szüksége volt, hogy megrázza magát és újra gondolkodni tudjon. Az asszony érett szépsége talán még villámcsapásszerűbb élmény volt számára, mint annak idején vad fiatalsága. Gesztenyebarna haját ugyan már nem vastag hajfonatban hordta, hanem egészen megrövidült, alig ért a válláig, de kakaóbarna szemének élénksége ugyanolyan volt, mint régen. Nála jobban csak a híre volt sokkolóbb. Ám a sokéves rutin és a fegyelem megint segített neki, gondolatai újra nekilendültek.
- Kizárt, hogy ő legyen az. Elég hullán hagytuk itt a réten.
- Így igaz - bólintott rögtön Edera. - Mégis két napi járóföldre tőlünk egy hatalmas fekete sárkány seregnyi orkkal, ogréval és hasonló szépségekkel vár a megadási feltételei elfogadására.
- Hogyan?
- Megüzente: két nap múlva ideér, és akit itt talál, megöl.
Aurel elcsendesedett. A virágzó várost, Edera városát ismét a pusztulás fenyegeti... Gondolatai azonban máris továbblökték. Végül a fejét rázta.
- Nem, Sarkalothyme sosem vonulna ellenünk sereggel. Ennél jóval kifinomultabb és aljasabb módszerekkel élt. Arról nem is beszélve, hogy tíz éve dög. Valaki más használja fel a nevét.
- Én sem hiszem, hogy ő lenne az - bólintott Edera. - Jóval inkább valamelyik utóda, aki apja örökébe kíván lépni, így erősítve meg pozícióját sárkánykörökön belül, már amennyire ismerem persze a sárkányoknál uralkodó szokásokat. De ülj le, készítettem számodra friss citromfűteát.
Kényelmesen elhelyezkedtek a fotelekben, és egy darabig csak nézték a másikat, fejükben ezernyi emlék ébredt fel. Végül egyszerre mosolyodtak el, kicsit zavartan is talán. Aurel kortyolt egyet a csészéjéből és a szó nélkül átbeszélt témát egy jóval könnyebben kezelhetőre cserélte.
- Na és hogy van Nasta? Nem láttam őt sehol.
- Ó, Nasta pár évvel ezelőtt visszaköltözött a Királyságba - felelte Edera. Aurel elcsodálkozott.
- Pedig azután, ami történt vele, azt hittem, végleg Goldengrasshoz köti a sorsa.
A nő halkan felnevetett.
- Ezzel a hiteddel nem is voltál egyedül. Miután Nasta megérkezett, megfogadta, hogy itt új életet kezd, és meg is tartotta a szavát. Ő lett Goldengrass legdolgosabb, legbecsületesebb, legtisztességesebb polgára. Hajnalban kelt és késő estig dolgozott. A városnak szentelte az életét. Ő segített a gyógyítóház, az iskola és tucatnyi más intézmény felépítésében. Nem beszélve a dokkokról, a hídról, a közkertekről...
- Állj! - emelte fel a kezét Aurel. - Itt valami félreértés van. Ugyanarról a Nastáról beszélünk?
- Most azt mondhatnám, hogy a régi előítélet beszél belőled - nevetett fel megint az asszony -, és meg kell mondjam... igazad van. Mindig is igazad volt - tette hozzá alig észrevehető keserűséggel a hangjában. Nem a paladint hibáztatta akkor előítéletnek hitt éleslátásáért - önmagát jóhiszemű vakságáért.
- Mi történt? - nézett kérdőn a lovag. Edera tömören felelt.
- A Vörös Kör történt.
Aurel rámeredt. Szemében hitetlenkedés. Régóta harcban állt már a tolvajcéhhel, ha nem is ebben a városban. Azt is tudta, hogy barátja már hosszú évek óta hiábavalóan kutatta a szervezet goldengrassi emberét. De arra soha, legrosszabb álmában sem gondolt volna, hogy ez nem volt más, mint a valahai kalandozó bajtársuk. Edera csendben bólintott.
- No lám - morogta a lovag. Sok mindent tudott volna most mondani. A csalódás azonban elnémította hangszálait. Különben is, ő legalább olyan vak volt, mint a druida. Végül mégis kibukott belőle a szemrehányás.
- Miért nem szóltál nekünk, amikor kiderült?
A druida hallgatott.
- Ez Goldengrassra tartozott, Aurel - mondta azután csendesen. - Nem a Királyságra. A Holtak háborúja miatt amúgy is minden kapcsolatot elveszítettünk egymással évekre. Semmi hír nem érkezett rólatok. Azt hittem, halottak vagytok. Nasta pedig... sok mindent elkövetett ellenem, de nem adott Rashmad kezére. Ahogy veletek sem tette, sosem. Pedig lett volna rá számtalan alkalma, és gondolom, nyomás is volt rajta az urától. Esküvarázs alól nem lehet kibújni...
A paladinnak megfeszült az arca, keze ökölbe szorult. Majd lassan kinyújtotta ujjait. Bólintott. Szeméből eltűnt a harag, csak a figyelem maradt.
- Egyszóval, ő volt az itteni szervezet vezetője – folytatta a nő rövid csend után. - Az ismert, régi, jól bevált recept szerint dolgoztak itt is. Rablások, útonállás, betörés, kalózkodás, emberrablás, zsarolás, amit csak akarsz. Egyedül rabszolgakereskedelem nem volt. Gondolom, itt húzta meg Nasta a határt. Persze hozzá soha semmi nem vezetett, sőt, ő volt az egyik legfőbb kárvallott. Az lett először gyanús, hogy az áldozatok többsége kisebb-nagyobb sebesülésekkel, de élve megúszta a kalandot. Miféle széplelkű rablók ezek?
- De hogy engedte a pajzs Nastát működni? - kérdezte értetlenül Aurel.
- Semmi nem mutatott tisztán őrá - magyarázta Edera. - Szinte minden alkalommal az ő érdekei is sérültek. Vagy ha nem, az áldozatok nem goldengrassi polgárok voltak. Gondolom, így is a kard hegyén táncolt. A másik dolog... - tűnődött el Edera -, nem akart ő senkit bántani.
- Csak kifosztani... - mosolyodott el kesernyésen Aurel.
Edera bólintott. Szája szélén a férfi mosolyának párja tűnt fel.
- Csak kifosztani. Na persze, Gend nélkül ma is csak balsejtelmeimen tépelődhetnék - folytatta, miután kortyolt a csészéből.
- A biztonsági főnököd? - nézett rá a paladin. - Vele találkoztam korábban...
- Igen - bólintott a druida. - Akkor még kezdő tolvajfogó volt, de már lenyűgöző logikával bírt. Kívülről, vagy inkább belülről ismerte a tolvajéletet, miután egy kalózhajón látta meg a napvilágot, majd még egész kölyökkorában Királyváros dokkjaiba került. Sőt egy ideig a Csábos Szirénen is szolgált, talán emlékszel rá.
- Valóban, már emlékszem – bólintott Aurel. - Jó iskola egy tolvajnak mindkettő. Mármint ha túléli.
- Jó bizony - értett egyet vele a nő. - Azután elkapták a családját és nyilvánosan felakaszották, őt pedig, mivel még nem volt nagykorú, hozzánk száműzték. Ismered a királyi törvényt: ha túléli az utat élelem és víz nélkül, nálunk új életet kezdhet. Nos, túlélte, a város pedig befogadta. Először itt is a dokkokban próbált szerencsét, de végül jó útra tért. Tudod, ki mentette meg?
- Csak nem? - vonta fel a szemöldökét elképedten Aurel.
- De bizony - nevetett Edera. - Nasta személyesen. Ő hozta vissza a fiút törvény oldalára, afféle fogadott apaként. Én úgy mondanám, ő állította benne helyre az egyensúlyt. Ő támogatta, hogy tolvajfogó legyen belőle. Minden befolyását latba vetette emiatt az Őrség kapitányánál, hogy Gend tehetségét nézzék, ne a múltját. Sokat jelentett neki a fiú. Pedig maga mellé is vehette volna, a céhbe... Mégsem tette. Ezért is volt Gendnek olyan nehéz döntenie, mikor a bizonyítékai mind egy irányba mutattak, afelé a férfi felé, aki megmentette őt. Az Őrséghez sem fordulhatott: neves polgárunk ellen egy kétes származású tolvajfogó? Így eljött hozzám tanácsért. Azzal kezdte, hogy úgysem hinnék neki, hiszen ismerem Nastát, őt pedig alig, de mégis meg kell hallgatnom. Azt feleltem neki erre, hogy őt ugyan tolvajfogóként valóban csak hírből ismerem, Nastát viszont húszesztendős korától, úgyhogy bármilyen furcsa dolgot is mond róla, elhiszem.
Edera elhallgatott, ahogy az emlékek ismét szeme elé idéződtek.
- S elhitted - mondta csendesen Aurel. A nő nem válaszolt. A döbbenete, igen, még gyanakvása is a fiú iránt... Azután a mindent megvilágító bizonyosság. Mert ha minden lehetetlen dolgot kizárunk, akkor az, ami marad, akármilyen valószínűtlen is, mégis maga az igazság...
- El - nézett fel végül barátjára. - Bennem is helyreállt a rend, a kirakós minden darabja a helyére került. Gend titokban beépült a Vörös Körbe, s bár Nasta ellen nem tudtunk bizonyítékot találni, a bandát elkaptuk. Végül őt magát is lépre csaltam a kincsei fölött. Persze ez sem bizonyított volna semmit, ismerve a hősies múltját, és hogy ő maga is nyomoztatott a tolvajcéh után, hiszen őt is számtalan rablás érte!
- Hihetetlen fifikás gazember! - nevetett fel akarata ellenére Aurel.
- Ismered őt, nem? - mosolyodott el Edera maga is. - De én tudtam, amit tudnom kellett. Egyikünk sem akart botrányt. Így hát ezután Nasta nyilvánosan bejelentette, hogy ügyei sajnos véglegesen a Királyságba kötik, de az őtőle ellopott értékeket, amit a Vörös Kör kincsestárában hiánytalanul megtaláltunk, felajánlotta a gyermekház új szárnyának felépítésére. Az épületet róla akarták elnevezni, amit szerényen visszautasított. Nagy ünnepséggel búcsúztattuk.
- Nem jutok szavakhoz! - csóválta a fejét a lovag, szeméből a nevetés könnyeit törölgetve. Majd egyszerre elkomolyodott. - Mégis, most hogy megint sárkány van a nyakunkon, nem kéne őt is segítségül hívnunk? Hiszen nélküle...
Mindketten elhallgattak. Tudták nagyon is jól, hogy Nasta nélkül sem Goldengrass, sem ők nem lennének már rég. Edera szomorúan elmosolyodott.
- Ezt most nélküle kell megoldani. Nem mintha az emberek nem örülnének neki... De akkor, ott a kincsei fölött, a kiderült titkai fölött... Elküldtem. Végleg. Minden bizalmamat eljátszotta.
Aurel hallgatott. Meg tudta érteni Ederát.
- Valamint Goldengrass sem fogadja vissza többet - tette hozzá a nő csendesen.
- Hogyhogy? - nézett rá a férfi.
- Hiszen tudod. A város bárki ellen megvédi önmagát és lakóit, aki ellenük vét. Nasta, bármit is tett a múltban, a Vörös Körrel véglegesen kizárta magát innen. A pajzs sosem engedi vissza. Ezt a sárkányt kettőnknek kell legyőznünk. De ne aggódj, van már egy tervem.
- Jaj nekem - nyögött fel akaratlanul Aurel. Nevetésük belecsendült a napsütésbe.

~~~

Nyírfaliget - találkozás Nastával

A romházban töltött éjszaka után a két vándor jókor hajnalban indult tovább. Edera immáron teljesen megerősödve utasította vissza udvariasan a paladin ismételten felajánlott lovát. Pár udvariassági kör után, mely heves vitába torkollt a női nem iránti kötelező tiszteletről, illetve az udvari szokásokról, valamint a függetlenség és önállóság alapos kielemzéséről, mindketten nyeregbe szálltak az erős hátú szürkén, aki meg sem érezte a plusz súlyt. Napjuk békésen és eseménytelenül telt, így alkonyatra már Kéttorony határában jártak. Jobbkéz felől kisebb tavacska terült el, melynek szélét sűrűn benőtte a nádas. A tavon túl gyönyörű nyírfaliget látszott.
- Druidák élnek ott - mutatta Edera.
- Nem csatlakozol hozzájuk? - kérdezte a lovag.
- Az nem olyan egyszerű még nekem sem - nevetett a lány. - Ahhoz, hogy a belső körbe bekerülhessek, és egyáltalán befogadjanak, ki kell állnom a vezetőjük vagy a párbajmester ellen. Erre most még nem vagyok kész. Amúgy sem tudnék egy helyben ülni, sokkal aktívabb szerepet kívánok vállalni az egyensúly megőrzésében.
A lovag udvariasan hallgatott, amivel Ederánál kiugratta a nyulat a bokorból, és hevesen magyarázni kezdett.
- Nézd, neked is van egy hitvallásod, ami szerint élni kívánsz, mint az emberi törvények és a jó örökös védelme. Én Sylvanust követem. Az ő és Sinnemora, a Természetanya gyermekeinek és erőinek védelmére, az egyensúly megtalálására és megőrzésére tettem fel az életem. Nem egyszerű druida vagyok, hanem bosszúálló, aki nemcsakhogy megvédi a Természetet, meg is torolja a rajta esett sérelmeket!
- Tudom. Emiatt vagy képes nemcsak druida, de mágusok által használt igékre is. Értem, és tiszteletben tartom az elveidet - mondta szelíden Aurel. - Engem is éppen ez a tűz hajt, még ha más célok felé is. Egyik sem gonosz, ez a fontos.
Edera elhallgatott. Most pontosan ugyanolyan idegesítően beképzelt lehetett, mint amennyire a paladin tud lenni, ha nekidurálja magát. Zavarából hirtelen loccsanás váltotta meg. Mindketten a zaj felé kapták a fejüket. A tavacska partján egy sötét árnyék próbált kikecmeregni a vízből, amibe beleesett.
- Ennek elment az esze - képedt el a lány. - Mit képzel, fürödni a druidák tavában! Veszélyesebbet riaszt fel, mint pár halat!
Edera jóslata hirtelen bevált. A tóból egy kar nyúlt ki, megragadva a kikászálódó alak bokáját. Az felsikoltott ijedtében, hátrarúgott a másik lábával, és teljes pánikba esve próbált minél hamarabb újra kikerülni a vízből.
- Zombi! - Aurel a küzdők felé irányította hátasát, és vágtába ugratott, menet közben húzva elő hátára szíjazott kétkezes pallosát. A druida eközben pár védelmi varázst mondott magukra. A menekülő felhagyott a további kiszállási próbálkozásaival és a térdig érő vízben kardot rántva szembenézett ellenfelével. Egy többé-kevésbé sikeres védés után azonban váratlanul egy újabb zombi is kibukkant a tóból, és csapásával megsebesítette a férfit, aki rögtön megmerevedett. Ekkorra értek oda a lovasok. Edera legurult a nyeregből, és párbajbotját tűzpengévé változtatva szembeszállt a második zombival, míg a lovag a bajba jutott ember segítségére sietett, kardjával az őt fenyegető élőhalottra csapva le. Az erőviszonyok megváltozásával hamar vége lett a csatának, a zombik újra elmerültek a vízben, és többé nem jöttek fel. A megdermesztett ember még mindig a varázs hatása alatt állt, mulatságos pozícióban. Edera megállt előtte. Velük egykorú ifjú vált önmaga karcsú, bár izmos élő szobrává, piszkosszőke hajából kilátszott a szokottnál hegyesebb füle. A félelf reménykedve bámult rájuk zöld szemeivel. A bénítóvarázs a hangszálait is csendre kárhoztatta.
- Nagyon remélem, hogy jó okod volt az őrző-tóban fürödni - nézett rá a druida, majd megérintette az ifjú arcát, akinek a tagjai végre ismét megelevenedtek. A hála első hangja öklendezésbe ment át, az első mozdulatok pedig egy nádcsoport tövében értek véget, heves hányásban törve ki.
- Zombi-kór - nézett egymásra a druida és a lovag. - Úgy látszik nem csak egyszer kapott tőlük...
Edera felsóhajtott, és elsuttogta a varázsigét. A másik rosszulléte pillanatok alatt megszűnt.
- Uhh, kösz, izé...húúúh... kik vagytok? - tért magához a kárvallott fürdőző.
- Edera de Winter és Aurel LeMarten áll szíves szolgálatodra - válaszolt méltóságteljesen a paladin. - Tebenned kit, khm... tisztelhetünk?
- Hívj csak Nastának, ahogy mindenki - pillantott rá az. - A legjobbkor értetek ide, igazán a legjobbkor!
A félelf a tó felé fordult, és mérgesen egy követ vágott a hullámokba.
- A ragály lepje el, sosem fogok bejutni a druidákhoz!
- Mégis, mit kerestél itt a tónál? - nézett rá gyanakodva Edera. - Éppen az őrző-tónál!
- Jaj, csillaglány, hát valahogy csak be kellett jutnom a szent szigetre! - válaszolta türelmetlenül Nasta.
- A szent szigetre? - visszhangozta fenyegető hangsúllyal a lány. - Minek?
- Hát a bűbájdiókért, mi másért! Tudod, mennyit érnek?
- Ó, nagyon is tudom! - borult el Edera tekintete. - S ha ezt előbb tudom, meghagylak a zombiknak!
- Na most meg mi bajod van? Azon a fán annyi dió nő, mint a szemét, mit bánják azok a nagyokos zöldimádók azt a pár darabot?
- Ne aggódj, részletesen és világosan el fogom neked magyarázni, mivel magam is nagyokos zöldimádó vagyok!
- Lopni bűn - mutatott rá Aurel, ám Nasta egy mozdulattal elhajtotta a paladin kezdődő prédikációját.
- Köszönöm lovagom, de ebből és belőled inkább nem kérek. De te druida lennél? - fordult megint a lányhoz. - Egy ilyen szép lány?
Ederának a torkán akadt a szava. Sylvanus, miért nem robban fel előttem ez a tökfilkó? És milyen csoda folytán nem kaptam még én gutaütést?! Ám megpróbáltatásai még korántsem értek véget.
- Figyelj erdőlány, van egy visszautasíthatatlan ajánlatom - vigyorgott rá lehengerlően a tolvaj. - Te meg én. Bemegyünk a szigetre, kihozunk pár diót, ezzel a fának sem ártunk, én is megkapom a részem, aztán mindenki él tovább boldogan. Na, mit szólsz?
- Hogy mit szólok?! - Edera hangja visszatért. - Segítsek meglopni a nővéreimet és a fivéreimet a bűbájdiókkal, hogy aztán valami uborkafára felkapaszkodott idióta vitrinjében porosodjanak, vagy egy féleszű mágus üstjében váljanak valami méltatlan kotyvalék alkotóelemeivé?! Hogy a piti tolvaj, akinek az önteltsége a Nagy-tavat is megtöltené, az első tavernában elszórja az értük kapott aranyait olcsó nőkre és borra? Azt szólom, hogy neked túl nagyot ütött a zombi a fejedre! Hihetetlen arrogánsak vagytok ti városi népek, hogy akár egy percre sem vagytok képesek Természet Anya felé fordulva átérezni annak érintetlenségében rejlő végtelen szépségét! Menjünk innen Aurel, mielőtt idézett vadállatokkal tépetem szét ezt az enyves kezű tökfilkót!
Nasta döbbenten állt, Aurel pedig jobbnak látta a lova felé fordulva leplezni vigyorgását. Egyre jobban tetszett neki a lányban égő tűz. A fickó lelkének megmentésében látott még némi esélyt, de Edera mellett nem sok tere és értelme maradt az ő intő beszédének. Így inkább szó nélkül felült a szürkére, felsegítette maga mögé a dúló-fúló druidát, búcsút intett a tolvajnak, és elléptetett.
- Szóval nemet mondasz? - kiáltotta utána Nasta. - Kár, mert nagy üzletet veszítesz el! Ha meggondolnád magad, megtalálsz a Törött Kancsóban! De a ficsúrodat ne hozd magaddal, még összepiszkítaná magát! Neki nem való az ilyen meló.

~~~

Bikafej - Kéttorony

Miután otthagyták az őrzőtavat és a póruljárt tolvajt, szótlanul léptettek tovább az estében. Aurel érezte a háta mögött ülő lányban, hogy még mindig majd felrobban a méregtől, és jobbnak látta, ha haragját nem fordítja új célpontra - feléje. Az alkonyat amúgy is figyelmeztette az éjszakai vadászok lehetséges feltűnésére. Szemeit félig behunyva rendszeresen kereste maguk körül a gonosz lények jelenlétét. Ez a szokása már a vérévé vált, jóformán úgy használta, ahogy más ember a levegőt szívja be. Tudta, hogy a legkisebb figyelmetlenség is végzetes lehet. Képessége paladinlétéből fakadt. Nemcsak rátalált a gonosz kisugárzású lényekre, de védőigét is tudott használni ellenük. Ezzel ugyan ki is merült minden varázstudása, de helyette, mint minden élőhalott vadász, nagy ajándékot kapott Sant Ordtól, a kötelesség, a hűség, az engedelmesség, egyszóval a lovagok istenétől: nem hatott rá sem a vámpírok deleje, sem gyengítő harapásuk, ahogyan a zombik vagy ghastok bénító csapása sem. A paladin igéje segítségével azonban nemcsak a vérszívók gonoszságát érezte meg, hanem az emberekét is. Az istenek döntése alapján ugyanis a gyermekek meghatározott jellemmel születtek a Világra; lehettek jóravalók, gonoszak, vagy egyensúlyt teremtve a két véglet között, neutrálisak. Ez a jellem azonban életük során változhatott: a legelvetemültebb gonosztevő is jó útra térhetett, ahogy tiszta lelkű emberek is megkeseredhettek sorsuk csapásai alatt, és természetesen a neutrálisak sem lehettek képesek mindig megőrizni magukban az egyensúlyt. Aurel rájuk vak volt – mint Ederára is -, mert belőlük hiányzott ez a fajta kisugárzás, mivel lelkükben kiegyenlítette egymást a két véglet. Természetesen a saját vérét felismerte ige nélkül is.  Ugyanez állt a másik oldalra, akik szó szerint émelyegtek egy jóravaló lélek közelségétől. Az átlagos ember csak tetteiből jött rá valakinek jellemére, míg a varázstudók igéik segítségével. Nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki mágikus segítség nélkül is ráérzett volna erre a kisugárzásra.

Végül a dombok között feltűnt egy kis falucska, Kéttorony. Nevét a hely két szélén egykor épült mágustornyokról kapta, amelyek azonban már időtlen idők óta tulajdonos nélkül, romosan álltak. Senki nem tudta, mi történt a mágusokkal, valószínűleg egymással végezhettek valamilyen vitás ügy miatt. A helyiek azóta szinte teljesen elhordták a köveket a tornyokból, hogy saját házaikat építsék fel belőlük. A szürke mén nyugodtan haladt a falusiak között a főtér felé vezető utcában. Páran feléjük biccentettek, látván a paladint a nyeregben, páran inkább a árnyékba húzódtak ugyanezen ok miatt. Aurel magában elmosolyodott. Hiába rejtőzködtök, tolvajnépség, a kisugárzásotok ugyanúgy elárul titeket is... De amíg nem támadtok rám, nem húzok kardot. Gonosznak lenni nem bűn, csak gonoszt cselekedni az.  Elhaladtak egy taverna előtt, melyből hangos muzsikaszó áradt ki. A cégérére egy törött kancsót festettek. Nasta törzshelye, biccentett magában Aurel, és megállás nélkül továbbment. Úgy érezte, éppen eleget láttak a fickóból, és szemmel láthatóan Edera is ugyanezen a véleményen volt. A falu főterétől nem messze egy fogadó állt, a Bikafej. A lovag meghúzta előtte a kantárszárat. Leszálltak a nyeregből és miközben az érkező lovász elvezette a hátast, beléptek az épületbe. Kisvártatva szobákhoz, fürdőhöz és vacsorához jutottak.

Békés este volt, lágy alkonyi szellő fújt. A fogadóban az asztaloknál vidáman beszélgettek az emberek. Edera és Aurel egy sarokban, kényelmes székekben üldögéltek. Már vacsora után voltak, csendben élvezték a terem békéjét. A fogadó dalnoka épp befejezte a műsorát, és leült a közelükbe vacsorázni. Edera hirtelen ötlettől vezérelve odament hozzá, és elkérte a lantját. A bárd csodálkozva, de engedett kérésének. Edera a kezébe vette a hangszert, elkezdett rajta játszani. Pengetéséből hamarosan édes-bús dallam kerekedett, a lány lágy hangján csatlakozott a zenéjéhez.

Hegyeken át, völgyeken át
folyók felett zúgva fut a szél
Az én szerelmem is már
útra kélt, haj, útra kélt,
vissza többé sosem tér...

- Gyönyörűen énekelsz. Soha nem gondoltál arra, hogy inkább dalnoknak kéne menned? – kérdezte Aurel.
- Apám bárd volt, ez az ő szerzeménye. - Edera elmosolyodott. - Különben is, engem mindig jobban érdekelt az erdő, a mezők. Ott éreztem igazán otthon magam. Én druidának születtem.
Aurel zavartan megköszörülte torkát.
- Nekem lassan búcsúznom kell, kisasszony. Hajnalban indulok a tisztánlátókhoz. Muszáj korán lefeküdnöm.
- Kérdeznék valamit. – A lovag érdeklődve nézett a lányra. - Azt értem, hogy paladin akartál lenni, hiszen a vak is látja: erre teremtettek. De miért élőhalott vadász? Lehettél volna kavalier vagy inkvizítor...
Aurel derűje eltűnt. Némán, mozdulatlanul ült, majd hirtelen felhajtotta csészéje tartalmát (citromfű teát ivott; paladinként mindenféle alkoholt elutasított), és felállt.
- Ne haragudj hölgyem, de most tényleg nyugovóra kell térnem.
- Rosszat kérdeztem?...
- Nem, egyáltalán nem! De bocsáss meg nekem, ez a történet túl fájdalmas számomra, nem tudok róla beszélni. Most még nem. Jó éjt, és ég áldjon, drága hölgy. Attól tartok, reggel már nem találkozunk. Sant Ord kísérjen utadon.
- Jó éjt neked is, nemes lovag - mosolygott fel rá Edera. Nem lenne vele igazán semmi baj, nagyon jóképű, de ezek az udvari modorosságok... Figyelte, ahogy az ifjú paladin eltűnt a lépcsőfordulóban. Vajon mi történhetett vele, tűnődött magában a lány. Kortyolt a borából, majd ismét a lant felé fordította a figyelmét.

Találkozás Desharikkal

Másnap a paladin már valóban nem volt a fogadóban. Edera enyhe szomorúsággal gondolt arra, hogy talán már sosem látja viszont, azután lélekben megrázta magát: nincs egyensúly a mi lett volna ha – kérdésekben. A napot készletei felfrissítésével töltette. Élelmet és varázsitalokat, egy javasasszonynál pedig gyógyfüveket és kenőcsöket vett. Végül egy közeli istállóban lovat vásárolt, majd aznap délután nekivágott ő is az útnak. Hamarosan maga mögött hagyta Kéttornyot és egy erdei ösvényre tért. A nap átszűrődött a fák levelei közt, meleg, álmosító levegő, nyári kora este volt. A fák megritkultak az út mellett, így az végig napfényben fürdött. Edera hirtelen meglátott valamit bentebb a fák tövében, az árnyékban. Leszállt a lováról, és odament, hogy jobban megnézze. Ahogy széthúzta a bokrok ágait, egy férfi holttestét találta maga előtt. Ruhája érintetlen volt, ám nyakán két apró, szúrt sebből még szivárgott a vér. A lány elszörnyedve nézte a holttestet. Alig néhány perce ölhették meg szerencsétlent. Hirtelen úgy érezte, figyelik. Felnézett, de nem látott semmit. Csend volt, sehol egy madárdal, a tücskök is elhallgattak. A lány felállt, egy lépést tett hátra, továbbra is erősen figyelve, minden idegszála veszélyt súgott neki. A támadás tökéletesen kivitelezett volt, Edera úgy érezte, az ég szakadt rá. Kétségbeesetten dobta a hátára magát, ki a napfénybe. A rajta fekvő vámpír egy pillanat alatt elégett. Edera torkát megcsapta a láng futólag, ahogy a vérszívó fogai a lány ütőerét keresve elporladtak, érdekes mintát rajzolva a nyakára. A druida lelökte magáról az összeégett tetemet, talpra dobta magát, gonosz és bűbájvédelmet varázsolva közben. A vérszívónak szerencsére nem volt ideje a harapásra, de biztosan nem volt egyedül.
- Tudom, hogy ott bújkálsz, miért nem lépsz ki a fényre, hogy lássalak? - kérdezte gunyorosan a lány. - Mindig ilyen félénk voltál a nőkkel?
Válaszul halk nevetés érkezett a sűrűből.
- Ilyen kedves invitálásnak igazán nehéz lenne ellenállni, szinte lehetetlen. De mégis... miért nem lépsz te közelebb?
A hang gazdája az erdő legszélső fája mellett jelent meg teljesen váratlanul, közvetlenül a fény mellett, mégis az árnyékban. Edera sejtette, hogy mögötte jópár másik társa várakozhat, zsákmányra éhesen.
- Nohát, egy édes, zamatos druidalány - szólt újra a kellemes bariton. - Lefogadom, olyan lehet az ízed, akár az áfonya. Alig várom, hogy belekóstoljak. Gyere hát közelebb…
Edera megérezte a vámpír varázsát, és csak áldani tudta eszét a korábbi védőigékért.
- Nem hat a bűbájod, vérszívó. S bár az áfonyának nincsen tüskéje - a lány kezében tartott párbajbot felvillant, és egy pillanattal később tűzpenge lett belőle -, nekem igen, és csak rád vár.
- Lenyűgöző - nevetett gúnyosan a vámpír. - Hogy is hívnak, édesem?
Az arcát még mindig árnyék takarta, de Ederának kezdett valami fájdalmasan ismerőssé válni.
- Edera de Winter fogja leseperni magáról az elégett tetemedet – felelte, miközben megpróbálta kivenni a vámpír arcát.
- Hmm, Edera. Édes-fanyar név, illik hozzád. Látom, kíváncsi vagy, nézz meg hát jól magadnak, hogy legközelebbi találkozásunkig is viszontláthass álmaidban.
Jóképű arc, fekete szalaggal hátrakötött szőke haj, vakító kék szem villant rá.
- Aurel! - tört fel egy fojtott sikoly Edera torkában. A férfi, eltekintve hajviseletétől, szakasztott mása volt a paladinnak.
- Nahát, ismered a kisöcsémet? - nevetett fel a vámpír. - Micsoda kellemes meglepetés. Látom, jó ízlése van a kölyöknek. De hidd el, hozzám képest semmi az a taknyos. Add majd át neki Desharik szívből jövő üdvözletét. Ejnye – csettintett a nyelvével bosszankodva -, milyen kár, hogy már rég nem dobog. Sebaj, hamarosan úgyis találkozunk, s akkor az övé sem fog. Akárcsak a tied... Addig is szép álmokat, áfonyám...
Desharik hirtelen mozdulattal felkapta a hasán heverő holttestet és Ederához vágta. A lány gurult egyet a testtel, tűzpengéjét estében sem engedve el. Ahogy a halott férfi a hátára fordult, a nyakában valami megcsillant. Vékony láncon dió nagyságú medál: csúcsára állított rombusz közepén egy szem feszült. A tisztánlátók szimbóluma, ismerte fel a lány, ilyet látott Aurel nyakában is. Edera, kezében a medállal, döbbenten nézett fel, de a vámpír már eltűnt. Egy pillanatig meredten bámult maga elé, agyában szélvészként kergették egymást a gondolatok, majd lovához rohant és a nyeregbe pattant. A sötétpej helyből ugrott vágtába és visszanyargalt az ösvényen. Mindvégig a napon maradtak.

Alku Nastával

Kis kitérővel a rendház felé, Edera visszavágtatott Kéttoronyba. Szerencséje volt, Nastát megtalálta a Törött Kancsóban. Ahogy észrevette a pult mellett, már rá is csapott.
- Erre most nem érünk rá, segítened kell nekem! - húzta vissza a tolvaj kezét egy részeg vendég erszényétől. Nasta felháborodottan nézett rá, de még mielőtt szóhoz juthatott volna, Edera szó szerint kirángatta magával a tavernából.
- Állj már meg szépségem, hova ez a nagy rohanás?! Amúgy jössz nekem a tag pénzével, kiscsillag! - torpant meg végül Nasta, és megpróbálta lerázni magáról a lány kezét.
- Inkább örülj, hogy megmaradt mind a tíz ujjad - vágott vissza a lány -, a pasas előtt csak tele pohár volt, üres egy sem! Úgy volt az részeg, ahogy te vagy én! Jóval inkább tolvajfogó! Abbahagynád végre a nyafogást? Velem kell jönnöd a tisztánlátókhoz, meg kell mentenünk Aurelt!
Nasta felnevetett.
- Nincs az a bájos barna szempár, amiért én egy öntelt, minden ízében idegesítő paladinért mozdítanám akár egy ujjamat is!
- Egy megmentett ujjadat, tegyük hozzá - villantotta rá a tulajdonos az előbb említett szemeit. - Ráadásul Aurel ennél jóval többet is tett érted! Rémlik valami tegnapról a zombiról és a megmentett irhádról a Nyírfa-ligeti őrző-tónál?!
A tolvaj kinyitotta a száját, majd becsukta. Nyelt egyet és újra elkezdett beszélni.
- Tudod, mi lesz velem, ha ennek híre megy? Mit mondanak majd rólam?
- Azt, hogy Nasta végre a tisztesség útjára lépett? - érdeklődött Edera.
- Az összes haverom rajtam fog röhögni! - csattant fel a félelf. - Szóba sem állnak velem többet! A céhről már ne is beszéljünk! Ők aztán a hullámmal sem fognak szóba állni! Egyszerűen elvágják a torkom!
- Akkor végképp csak nyersz az ügyön, ha faképnél hagyod őket, hidd el, barátom. Most pattanj fel a lovadra, el kell mennünk a legközelebbi szentélybe, szentelt vízért és facövekekért.
- Minek, ha Aurelért megyünk? - csodálkozott Nasta, meg sem mozdulva. - A tisztánlátók rendháza tele van ilyen cuccokkal, egyébként is, nincs az az őrült vámpír, aki odamenne!
- Attól tartok, a rendházat mégis támadás érte, és Aurel túl meleg fogadtatásban részesül. - Családiban, tette hozzá magában Edera. Nasta belemeredt a lány szemébe.
- Te komolyan beszélsz… Te komolyan beszélsz! Na nem, hála ide vagy oda, nem akaszkodom össze vámpírokkal, nem ment el az eszem! Keress más bolondot magadnak.
A tolvaj sarkon fordult, hogy induljon.
- Nasta! - fogta könyörgőre Edera. - Segítened kell, kérlek, egyedül nem fogok boldogulni a vámpírok csapdáival.
- Csak a csapdáik miatt aggódsz? - nevetett fel a fiú, anélkül, hogy hátrafordult volna. - Elég hozzá kinyitnod a szemed. Amúgy is druida vagy. Ha meg tudjátok pakolni őrzőkkel a szálláshelyeteket, más csapdák sem okozhatnak gondot.
- De én csak az állatok, növények csapdáihoz értek, a többiről alig tudok valamit. Nasta, kérlek!
A tolvaj meg sem hallotta, lépett tovább. Milyen könnyű lenne elbájolni, sóhajtotta magában Edera. Kijátszotta a végső lapját.
- Nasta, ha segítesz, én is segítek neked a diókkal.
A lány nem tudta elfojtani a megkönnyebbült mosolyát, ahogy a fiú lába megállt a levegőben. Nasta visszafordult.
- No lám. Csakugyan? A bűbájdiókkal? A Nyírfa-ligeti druidák szent fájának bűbájdióival? Jól hallom?
- Jól hallod.
- Nem fog zavarni, hogy valami uborkafára felkapaszkodott idióta vitrinjében fognak porosodni, esetleg valami lelketlen mágus üstjében válnak valami méltatlan kotyvalék alkotóelemeivé?
- Dehogynem.
- Ó. Na és mi van azzal az otromba városi népekről fogalmazott véleményeddel, miszerint önteltségük a Nagy-tavat is megtöltené, és akik képtelenek egy percre is akár a Természet Anya felé fordulva átérezni annak érintetlenségében rejlő végtelen szépségét? Nem beszélve a piti tolvajról, aki az első tavernában elissza a nyereségét?
- Azzal? Mit sem változott. Főleg, mióta téged ismerlek.
A tolvaj összevont szemekkel nézte végig a druidát.
- Beviszel a ligetbe? -  kérdezte hitetlenkedve. Edera megrázta a fejét.
- Az ki van zárva. Nem lopom meg a testvéreimet. A te jellemednek sem árt, ha kivételesen becsületesen megdolgozol a fizettségért. Jobban is jársz, ha elkerülöd az őrző-tó környékét is. Könnyen túlvilági fogadóbizottságod sorsára juthatsz. Ők ugyanis korábbi póruljárt besurranók voltak.
A tolvaj szája szélébe harapott.
- Akkor?
A lány válasz helyett megmozgatta párbajbotját, megmutatva a félelfnek a terméseit. Nastának felvillant a szeme.
- Nocsak. Nem tartasz attól, hogy most, hogy már tudom, milyen bogyóid is vannak, egyszerűen elveszem a botodat?

Edera elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Nem. Bízom benned. Eszed is van, a tegnap este után jól tudhatod, rágósabb falat vagyok én annál, hogy csakúgy el lehessen venni tőlem bármit, amitől nem válok meg önszántamból.
Nasta szemében most egészen más, különös fény villant.
- Vigyázz a bizalmaddal, szép nimfa - mondta lágyan. - Lehet, hogy érdemtelenre pazarolod.
- Nem hinném - nevetett halkan a lány. - Amúgy is, lefogadom, hogy ki nem hagynád az alkalmat, hogy Aurel orra alá dörgöld, mire is vagy képes. Akkor jössz végre, vagy még udvaroltatsz magadnak?
A félelf felnevetett.
- Persze, miért is ne? Ilyen invitálásnak ki tudna ellenállni? Rárontok én tucatnyi vámpírra is. De hogyan fogom elviselni a paladinokat hozzá??
- Könnyedén - mosolygott bájosan Edera. - De igyekezzünk végre, hogy még alkonyat előtt a rendházba érjünk. Elég bajunk lesz odabent, nincs kedvem már az erdőben elkezdeni.
- Hogy én ezt mennyire meg fogom még bánni - morogta maga elé a tolvaj, miközben fürgén elindult a lány mellett.

A rendházban

A rendház épülete egy régi kolostor volt, amit később a tisztánlátók kaptak meg a környező lankás dombokon elterülő szőlőskerttel együtt, akkoriban, mikor vámpírok szállták meg Királyvárost, és komoly vérengzést csaptak lakói között. Azonban alig tucatnyi paladin és apród összefogott, és közös erővel megtisztították a veszedelmes éjjeli ragadozóktól a várost, a gyermekkirályt is megmentve, ami nem is volt olyan könnyű, tekintve, hogy a nádor hozta be a vámpírokat a bezárt kapukon, illetve változtatott át polgárokat, lévén ő volt a vezetőjük. A gyermekkirály hálából a paladinoknak adományozta a kolostort, akik a tisztánlátó nevet is megkapták, amiért átláttak a nádor praktikáján. A tisztánlátók hagyományosan szegénységi fogadalmat tesznek, hogy ne kápráztassa el őket a pompa és a ragyogás, ami az akkori királyvárosi lovagrend főnökének életébe került, kit hiába figyelmeztettek a nádor kétszínűségére.

Edera és Nasta az egyik közeli dombtetőn hasalva figyelte a rendház épületét, amelyet a tisztánlátók valóságos erőddé alakítottak át. Gyorsan alkonyodott, és a nap utolsó sugarainál vették alaposan szemügyre a lehetséges bejáratokat. Nasta a kapun való bejutást azonnal elvetette.
- Sem a vámpírok, sem a paladinok karjaiba nem kívánok szaladni - szögezte le nyomatékosan Ederának, aki nem vitatkozott vele.
- Amúgy pedig minden éléskamrába vezet egy egérlyuk, amire épp nem figyelnek - mondta most az ifjú tolvaj, és ki is szemelt magának egy eléggé érdektelen ablakot. Óvatosan leosontak a rendház aljába, és hamarosan az ablak előtt feküdtek a fűben. Rács választotta el középen, ezért Nasta elővett egy kis fiolát, és a tartalmából pár cseppet a vasrúd tetejére és aljára csepegtetett. A folyadék halk pezsgéssel rágta át magát a vason, és hamarosan ki is tudták emelni a helyéból. Nasta leszerelt még egy csapdát is.
- A földszinti ablakokon mindig várható csapda, még ha nem is a kincsestárba kerülünk egyenesen - magyarázta a némán figyelő druidának. A lány nem győzött bámulni azon, hogy az egyébként hihetetlenül könnyelmű és nemtörődöm Nasta milyen pontosan és figyelmesen dolgozik most. Beküzdötték magukat a keskeny nyíláson a sötét szobába, és gyorsan megpróbáltak körülnézni, hol is lehetnek. Nagyméretű szennyes és tiszta ruhás fonott kosarak sorakoztak a fal mellett, középen nagy medence terpeszkedett, a szobában mindenfelé forróvizes sajtárok álltak. A mosókonyhába jutottak be. Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy fiatal tisztánlátó lépett be rajta, mécsest tartva a kezében, hóna alatt egy nagyobb adag ruhával. Nasta árnyékba rejtőzött, Edera a falhoz hátrált, remélve, hogy kint marad a mécses fényköréből. A novicius körülnézett, és letette a mécsest egy kis asztalra. Ahogy elfordult, hirtelen előbukkant Nasta a háta mögött és rávetette magát. A másik előrebukott, elejtve szennyesét, de a belévert kiképzésének köszönhetően villámgyorsan magához tért a meglepetésből. Hamarosan felülkerekedett a küzdelemben is, és a tolvajt egy jól irányzott egyenessel a falhoz repítette. Edera két karját oldalt emelve lépett közelebb, hogy megmagyarázza a helyzetet, ám egyszerre tőr szegeződött a torkának.
- Egy lépést sem tovább, nyomorult! A tisztánlátók nincsenek irgalommal a besurranó tolvajok iránt! Mutasd csak az ábrázatod! - tartotta a lány arcába másik kezével a mécsest. A druidát elvakította a hirtelen fény. - Edera, mit keresel te itt?!
- Aurel? Éppen téged, köszönet Sylvanusnak, hogy te jöttél be! Mondd csak, nem vinnéd a szememből a mécsesedet?
- Ó, persze - felelte zavartan Aurel, és elvette a fényt Edera arcától. - Sajnálom, de a noviciusokat nem lehet látogatni. Miért nem a kapun jöttetek? Akkor elmondták volna. Mellesleg kit ütöttem le?
További kérdésekre és a rájuk adott válaszokra azonban nem maradt idő, mert hirtelen kialudt a mécses, ahogy az épületben az összes fáklya és egyéb világítóeszköz is. Koromsötétség borult a rendházra, mintha minden fény elszállt volna belőle.
- Sant Ord nevére! - kiáltott fel meglepetten Aurel. - Mi folyik itt??
- Vámpírok törtek be az épületbe - felelte Edera. - Ezért nem a kaput választottuk. Sötétség varázslatot bocsáthattak a rendházra, hiszen a paladinok emberek, akik nem látnak a sötétben, ellentétben velük...
- Én sem látok semmit - morogta Aurel.
- Vakegér - dünnyögte maga elé gúnyosan Nasta, vérző orrát törölve. Persze neki könnyű volt, elf anyjától nem csak a könnyed mozgást, de az éjjeli látást is megörökölte.
- Nasta?! - hörrent fel a paladin. - Edera, ha nemcsak képzeltem a hangját, de tényleg ő van itt veled, akkor inkább nem is akarok látni! Hogy jutott eszedbe őt idehozni? Ragadósabb a keze, mint ha enyvvel kenték volna be! Mert azt valahogy kétlem, hogy megtért volna!
- Ficsúrkám, nem a te két szép szemedért jöttem ide, elhiheted! - vágott vissza a tolvaj. - Ez üzlet! Ha azt hiszed...
- Befejezitek fiúk az évődést - érdeklődött Edera -, vagy úgy gondoljátok, nem elég nagy a parti, és meg kell hívni rá pár vámpírt is? Nem mintha nem jöttek volna be hívatlanul...
- Nem tudnak bejönni hívatlanul, valakinek be kellett eresztenie őket... Áruló? - szörnyedt el az ifjú paladin. - Az lehetetlen!
- Inkább egy ostoba, zsenikém.
- Elég! Ne kezdjétek újra. Idejében kiderül majd, hogyan történhetett. Most amúgy is az a dolgunk, hogy megszabaduljunk tőlük, a kérdésekre később is ráérünk válaszokat találni. Aurel, tudom, hogy te is először vagy itt, de nincs itt valahol a közelben egy fegyverterem...
- ... éjjellátó sisakkal? - fejezte be a mondatot a fiú. - Pompás gondolat, és persze van is. Na lássuk csak, most a mosókonyhában vagyunk, akkor balra a harmadik folyosó után lesz is egy.
- Honnan tudod, hogy ha még sosem voltál itt azelőtt? - kérdezte gyanakodva Nasta.
- Természetesen még indulás előtt áttanulmányoztam a tisztánlátók rendházának alaprajzát még odahaza Királyvárosban - mondta fensőbbségesen Aurel. – Csak nem gondolod, hogy egy percet is hajlandó vagyok áldozni arra, hogy keresgéljem, mi merre van?! Ez a te léha természetednek mit sem számít, de az én feladatom sokkal magasabbrendűbb, mintsemhogy holmi eltévedésekkel bajlódjak!
- Nagyszerű, akkor indulhatunk is - vágott közben idejében Edera, mert Nasta már nyitotta a száját egy újabb riposztra. - Nincs sok időnk, a fivéred valószínűleg már itt van...
- Kicsoda?! - a levegő egyszerre megfagyott Aurel körül.
- Találkoztam Desharikkal az erdőben - felelte csendesen a lány. - Egy... egy tisztánlátó holtteste felett... Így tudtam meg, mi készül… Valószínűleg belőle szedhették ki a vámpírok, hogyan lehet bejutni a rendházba. Sajnálom.
A paladin nem szólt semmit.
- Nahát, az élőhalottirtó nagy vadász fivére nem más, mint egy közönséges vámpír? Hát ez hihetetlen! - vigyorgott Nasta a sötétben. - Micsoda úri család...
Bár épp ő nem látott a sötétben, Aurel keze megmozdult és követhetetlenül gyorsan elkapta a tolvaj nyakát.
- Ha még a szádban kívánod tartani a nyelvedet - mondta nyugodtan -, ezt a témát többé nem hozod fel.
Hangja csendes volt, egyáltalán nem parancsoló, Nasta mégis érezte, hogy ez a vak ficsúr még paladin létéhez képest is komolyan veszi most magát. Beleegyezően felemelte kezét. Aurel, úgy látszott, megérezte a mozdulatot, mert elengedte áldozatát - aki torkát fogva próbált ismét levegőhöz jutni -, és Ederához fordult. Beszéde fegyelmezett, nyugodt volt. Vámpírvadász indult ellensége felkutatására. Észrevétlenül vette át a parancsnokságot a társaság felett.
- Ha Desharik műve ez az egész, akkor legjobb lesz, ha egyenesen Sir Lardenhez, a rendfőnökhöz megyünk. Vigyázzatok, valószínűleg telerakták a folyosókat csapdákkal, nem beszélve a mi saját védelmi eszközeinkről. Úgy látszik, mégis hasznossá tudja magát tenni a tolvaj. Edera, te hogy boldogulsz a sötéttel?
- Nem okoz gondot - felelte a druida -, nálam is akadnak elfek a családban, noha csak nagyszülői ágon. Apám félelf volt. Nem látszik ugyan rajtam az öröksége, de azért én is jól látok a sötétben.
- Rendben, akkor induljunk - bólintott Aurel. - Edera, ha nem bánod...
- Tedd a vállamra a kezed - találta ki az a paladin szándékát -, vezetni foglak.
- Hálás köszönet. Nasta, kész?
- Kész.
- Rajta, indulás.
Mindhárman kiosontak a mosókonyhából, és elindultak a legközelebbi fegyverterem felé

Myrago gyűrűje

Miután Aurel felfegyverkezett és páncélt öltött, kiléptek a fegyverteremből, és csendben osontak a folyosókon. Sokáig nem találkoztak egy lélekkel sem, sem élővel, sem holttal, de az ifjú paladin egyre jobban érezte, hogy valami nincs rendben, egyre erősebben érzett egy fájdalmasan ismerős jelenlétet. Fogait összeszorítva lépkedett tovább. Egyszer csak Nasta érintését érezte a vállán, a tolvaj talált valamit. A félelf óvatosan lehajolt, erszényéből finom port szórt maguk elé. Egy kék csík világított fel egy pillanatra, azután kihúnyt.
- Bénító csapda – suttogta Nasta. Átlépték a csík helyét, és továbbsiettek. Felértek a következő emeletre, ahol a fordulóban egy novicius holttestére botlottak. Itt már láttak valamit, mert a telihold fénye besütött az ablakokon. A szerencsétlen fiút jóformán lemészárolták. A három ifjú kalandozó sápadtan összenézett, és kezdték bánni visszaszerzett látásukat. Aurel ekkor felkapta a fejét, és kirántott karddal hátraperdült. Nem hiába hívták meg ide tanulni, a rátámadó vámpír egyenesen kardjába futott. Aurel egy csavarással kivágta a vérszívó szívét, majd egy teljes fordulatot vett – társai bámulatos gyorsasággal vetették magukat hasra pengéjének útjából – és a következő csapással levágta ellensége fejét. Nasta halkan elfüttyentette magát, ahogy feltápászkodott:
- Ficsúrkám, te aztán tudsz!
Aurel fensőbbséges pillantással nézett rá, majd ráüvöltött:
- Hasalj!
Nasta újból elterült a földön. Ám ezúttal nem állt mögötte senki. Vörös arccal tápászkodott fel, halkan átkozva magában a leplezetlenül vigyorgó szőkét. Edera szája szélét harapva fordult el, de kuncogását így sem tudta leplezni. Nasta dúlva-fúlva rántotta fel a következő ajtót, majd kővé merevedett a nyílásban. Társai az ugratást feledve teremtek mellette. A noviciusi hálóterembe jutottak. Legalább tucatnyi tanuló feküdt szörnyű pozitúrákban szanaszét. A vámpírok borzalmas pusztítást végeztek közöttük. Aurel sápadtan gondolt arra, hogy félórával korábban innen indult el a mosodába.
- Erre gyertek – intett társainak a következő lépcső felé. Ezen az emeleten a rendtagok hálókörletei voltak. A nyomokból látszott, hogy nem sikerült úgy meglepni őket, ahogy a noviciusokat, jó pár vámpír tetem hevert a csatában meghalt paladinok között. Ahogy a belső udvar felett körbefutó folyosón szaladtak, Aurel lenézett, és meglátott egy, a szemközti könyvtár udvarra nyíló ajtaján éppen kilépő noviciát, aki nagy csomó könyvet cipelt serényen. A következő pillanatban egy vámpír támadt a hirtelenszőke, lófarkas lányra. Megragadta meglepett áldozata torkát, és már nyitotta is harapásra a száját.
- Nasta! - mutatott Aurel lefelé. A tolvaj odanézett, megtorpant, lekapta válláról az íjpuskáját, amit még korábban feltöltött furcsa, vöröses fejű nyílhegyekkel. Gondosan célzott egy pillanatig, majd meghúzta a ravaszt.
- Ezt kapd ki, öreg! - Telitalálat volt. A vámpír egy pillanat alatt lángra kapott, elkapta száját a áldozata torkától és felüvöltött. A nyíl csapódásának erejétől amúgy is előreboruló testét a magához térő novicia, mit sem törődve a lángokkal, tovább lódította. Két kézzel megragadta a vámpír ruháját, a hátára vetette magát, és lábát megtámasztva rajta, a fején keresztül behajította a vérszívó testét a nyitott ajtón át a könyvtárba. Határozottan nem akárkiket hívnak el ide, bólintott magában Edera. Odabentről hatalmas robaj hallatszott, ahogy vámpír teste nekiütközött egy könyvespolcnak, magára döntve azt. Teteméről a lángok azonnal átkaptak rá, majd a környező polcokra, könyvekre. A tűz gyorsan elharapózott. A novicia feltápászkodott, a lángok fényében odarohant az udvaron lévő haranglábhoz, és teljes erejével meghúzta a kötelet. A vészharang kongása betöltötte az egész rendházat. Számos helyen ébredtek rá a rendtagok, vagy kapták fel a fejüket, miközben a sötétség okát próbálták kifürkészni, hogy a következő pillanatban fegyvert rántva harcoljanak a támadókkal. A meglepetés elmúlt. A tisztánlátók azonban kénytelenek voltak megosztani erejüket a vérszívók és a könyvtár oltása között. Egyik részük minden igyekezetükkel próbálta megfékezni a tüzet, nehogy rendház többi épületére is átterjedjen, egy másik csapat pedig szembeszállt a betolakodókkal. Véres harc dúlt mindenfelé.

Aurel a zűrzavarban rendfőnök szobája felé vezette a kis csapatot. A bezárt ajtó előtt megtorpant, odabólintott a többieknek: megérkeztek. Edera újabb védővarázslatokat mondott magukra, majd párbajbotját tűzpengévé változtatta. A tolvaj mérgezett hegyű tőre mellé egy facöveket kapott másik kezébe. Miután látta, hogy mindenki felkészült, Aurel szorosabbra markolta kardját, egy rúgással betörte az ajtót, és bezúdultak rajta. A teremben Sir Larden, a rendfőnök, és Desharik vívott egymással párbajt. Messziről látszott, hogy régóta ismerik egymást, mindkettő tudta a másik következő mozdulatát. Egyforma magasak voltak, huszas éveik közepén jártak mindketten. Ütés-váltásaik gyorsak, pontosak és kíméletlen erejűek voltak. Vértet nem viselt egyikőjük sem; Deshariknak nem volt rá szüksége, Lardent viszont meglepték. A különbség közöttük a hajuk és szemük színében mutatkozott; a vámpírral ellentétben, a rendfőnöknek valamivel rövidebb sötét haja és barna tekintete volt. A viadalt három másik vámpír figyelte, készen a közbeavatkozásra. Az ajtó betörésére meglepetten fordultak hátra, és mire ocsúdni kezdtek, a kalandozók már a nyakukban voltak. A meglepetés erejét kihasználva, Aurelnek hamar sikerült végeznie ellenfelével, így segíteni tudott Ederának, majd ketten közös erővel szedték le a harmadik vámpírt Nastáról. Desharik figyelmét nem kerülte el a felállás megváltozása. Abbahagyta a játszadozást, és egy kegyetlen ökölcsapással a földre küldte ellenfelét. Látszott, hogy valójában sokkal erősebb nála. Amaz talpra ugrott, és a szája széléről csorgó vérrel mit sem törődve tőrt rántott, aminek hegye azonban nem acélből, hanem keményfából készült. Desharik színlelt meglepetéssel fogadta a látványt:
- Ejnye bajtárs, hát mégis az életemre törsz? Mi lett a korábbi szentbeszédből?
Larden elvigyorodott, és másik kezével intett a vámpírnak, hogy jöjjön csak közelebb, megmutatja. Az hirtelen félbehagyva megkezdett mozdulatát, követhetetlen gyorsasággal kapta el a rendfőnök tőrttartó karját. Egy csavarás és a törött karból kihullott a fegyver. Újabb mozdulattal karkulcsba ragadta a paladint, aki hiába próbált szabadulni. Desharik enyhén fújtatva nézett végig a társaságon, szája szélén gúnyos mosoly játszott.
- Hát összegyűltünk végre. Milyen jó is régi barátokkal, bajtársakkal találkozni, nem igaz? Látod Larden, eljött a kisöcsém és az ő csinos barátnője. Már azt hittem, elkerüljük egymást! Ugye azért a noviciusodnak a szegénységi fogadalom mellé nem kell nőtlenségit is tennie? Igazán kár lenne érte... Sajnos a társaság fényét erősen lehúztátok ezzel a mocskos kis elf tolvajjal. Minőség, kérem!
Aurelék sápadtan néztek vele farkasszemet, de nem mertek támadni, a rendfőnök épségét féltve. Edera némán suttogni kezdett.
- Desharik… – kezdte halkan Aurel.
- Eszedbe ne jusson terelni, öcskös – nézett rá fivére. – Hacsak persze nem akarod holtan látni a mesteredet. Esetleg holtan viszontlátni…
- Megbocsátok neked – mondta ekkor Larden, és Desharik pillanatnyi meglepődését kihasználva váratlan mozdulattal kiszabadította magát. Ép bal kezébe fogta a lehullott tőrét, és Desharik szívének szegezte.
- Az a baj veletek, vámpírokkal - nézett rá -, hogy sosem tudjátok befogni a szátokat. Mindig csak a nagyképű duma. Csoda, hogy nem haltatok még éhen.
Desharik felmorrant, félrecsapta Larden karját, majd meglátva a nyakában lógó gyűrűt, egy mozdulattal letépte azt a szíjjáról.
- Valójában csak ezért jöttem… - mondta vigyorogva, és a rohamozó Aurel karjába lökte a férfit, akik egymásba kapaszkodva próbálták meg visszanyerni egyensúlyukat. Ezután félresodorta Ederát, aki keményen a földre esett, és kizökkent varázsigéje kántálásából, majd széles ívben a terem másik végében lévő csillárt rögzítő kötélhez ugrott. Egyetlen rántással eltépte, és a lezuhanó alkotmány maga alá temette a két paladint.
- Ott maradtok! – morrant még rájuk, és kivetődött az ablakon, elkerülve Nasta nyílpuskájának sorozatát. Reptében denevérré változva tűnt el az éjszakában. Edera helyből talpra ugrott és utánarohant. Felugrott az ablakpárkányra, tekintetével a denevért keresve. Még látta eltűnő árnyát. Gondolkodás nélkül alakot váltott, és hatalmas fülesbagolyként kiröppent a szobából.

Nasta átkokat szórva próbálta leemelni a súlyos csillárt a két ájult férfi testéről, de sehogy sem bírt vele. Karcsú testalkata nem épp súlyemelésre termett. Végre sikerült egy széklábbal alátámasztani, és a csillár megemelkedett. Közben túlélő paladinok rontottak a terembe, és közös erővel már sikerült felemelni a lassan ocsúdó Aurel, és a még mindig ájult Larden testéről a gyilkos súlyt. A rendház gyógyítója látván, hogy Aurel magához tért, rendfőnöke ernyedt teste mellé térdelt.
- Hol van Edera? – kérdezte Aurel.
- Elrepült denevérre vadászni. Bagolyként. – A tolvaj arckifejezése leírhatatlan volt. – Mi lesz, ha megeszi?!
Aurel hangulata ellenére felhorkant, majd fájdalmasan felnyögött. Megpróbált felülni, de Nasta lenyomta a vállát.
- Ácsi, sehova, amíg el nem regéled, hogy érzed-e a tíz lábujjadat.
- Pontosan érzem minden porcikámat, még azokat is, amikről idáig nem is tudtam – nyögte a másik fiú. Nasta óvatosan felsegítette, magában néhány barátságtalan megjegyzést morogva társa súlyáról. Ekkor tért vissza a fülesbagoly. A paladinok azonnal nyílpuskát fogtak rá, így Edera visszaváltozott, két tenyerét feltartva, hogy ne lőjenek.
- Velünk van – mondta hangosan Aurel is, és ennek hallatára Ederáról lekerült a célzókereszt. A lány, társait meglátva, hozzájuk sietett, arcán látszott a sikertelenség. Megrázta a fejét, tekintetével kérve elnézést Aureltől a kudarcért.
- Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el…
- Lesz még alkalom a vadászatra, bajtárs – suttogta neki amaz, a paladinoknál szokott formulát használva, miközben óvatosan kiegyenesítette derekát. - Nem akármilyen denevér járt túl az eszeden…
Edera összeszorított fogakkal bólintott, majd közelebbről is megvizsgálta Aurelt.
– Semmi komolyabb, hála Sylvanusnak, csak némi zúzódás. Azt hiszem, a csillár nagyobbik része a rendfőnöknek jutott, és téged védett a páncélod is. Remélem, neki sincs nagyobb baja.
Sajnos nem így volt. A lezuhanó csillár több helyen is eltörte Larden medencecsontját és gerincét.
- Talán fel fog épülni, de az biztos, hogy járni már sosem fog – közölte velük a gyógyító. – Hanem beszélni kíván veletek. Mindőtökkel.
Mindhárman odafordultak. A rendfőnök testét éppen óvatosan felemelték a paladinok, és az ágyára fektették. Aurel mély lélegzetet vett, és odavezette társait a náluk talán csak öt évvel idősebb férfihez. Sir Larden végignézett a hármasukon, tekintete végül megpihent Aurelon.
- Tudod, mi a feladatod, novicius. A gyűrű... Myrago köve volt.
Aurel sápadtan bólintott.
- Értem, nagyuram.
- Indulj hát. Jó harcot, bajtárs.
- Jó harcot, nagyuram. - Aurel fejet hajtott, és kiment a szobából. Két társa követte volna, ám Larden hangja megállította őket.
- Vigyázzatok rá. Akár sikerül megölnie fivérét, akár nem, ne hagyjátok, hogy közben felőrlődjön. Nagyon szerették egymást azelőtt.
Edera halkan megkérdezte:
- Segíthetünk valamit neked, nagyuram?
Sir Larden megrázta a fejét.
- A saját démonjaimmal nekem kell megküzdenem. Tudod, Desharik amellett, hogy a parancsnokom, egyben a legjobb barátom is volt. S magam is oka vagyok annak, amivé lett. – Arca fájdalmasan összerándult, kétséges, hogy törött csontjai miatt. - Most menjetek.
Edera visszaszorította könnyeit, majd megfordult és Aurel után ment. Nasta követte, közben suttogva megkérdezte a lányt:
- Mi a mágikus manyanya az a Myrago köve?

Edera és Nasta megpróbált lépést tartani Aurellel. Időnként alaposan meg kellett szaporázniuk, hogy a nyomában maradhassanak, és ne tévesszék szem elől a folyosókon. Előbb a fegyverterembe mentek vissza, ahol Aurel visszaadta az onnan elvett kardot, páncélt  és éjjellátó sisakot, majd átvett a fegyvermestertől pár másik holmit, és öles léptekkel elindult visszafele. Végül visszatértek a noviciusi hálóterembe.
- Várjatok meg itt - nézett rájuk Aurel. A másik kettő szívből egyetértett vele. Nem kívántak még egyszer belépni oda. Aurel megfeszített arcizmokkal bement. Társai testét kerülgetve, odament a saját ágyához, és felnyitotta a lábánál lévő láda tetejét. Felöltötte saját páncélját, majd egy köpenybe tekert csomaghoz nyúlt, és óvatosan kibontotta. Gyönyörű sárkánypikkelyes vért és két kard volt benne, békésen pihenve hüvelyeikben. Aurel kezével végigsimított rajtuk, visszahajtotta rájuk a köpeny szárait, majd a fegyvermestertől kapott zsákba tette őket. Kivette még saját kétkezes pallosát, és lehajtotta a láda tetejét. Felállt, a zsákot piheként felkapva berakta saját hátizsákjába, majd magára borította köpenyét, hátára csatolta kardját, és elindult kifelé. Ederáék az ajtóban állva figyelték.
- Silkazur nevére, odanézz - bökte oldalba a lányt Nasta. - A ficsúrnak feneketlen zsákja van... Nem semmi...
Aurel megállt mellettük.
- Nem kérhetem, hogy tartsatok velem - nézett rájuk. - Sőt, talán úgy lenne a legjobb, ha most elválnának útjaink.
- Nem - rázta meg a fejét Edera. - Segítséggel jobban fogsz boldogulni. Akárcsak én...
Aurel a szemébe nézett, majd bólintott.
- Már korábban megígértem neked. Elmegyek veled Goldengrassba.
Nasta eltátotta a száját. Goldengrass... Fejében villámgyorsan kergették egymást a gondolatok.
- Én pedig segítek neked a gyűrű visszaszerzésében - ígérte Edera. - Amúgy ez volt a rendfőnököd kérése is...
Valaki megköszörülte a torkát mellettük.
- Nem akarok okvetetlenkedni, de lenne még valami a listádon.
- Nem felejtettem el a bűbájdiókat, Nasta - nézett rá a lány. - Mit is mondtál, hány szemre lenne szükséged?
- Hmm, úgy féltucat már ellensúlyozza a mai estémet.
A drudia bólintott, majd párbajbotjáról levette a terméseket.
- Parancsolj. Öröm veled üzletet kötni.
Nasta elégedett mosollyal biccentett, és eltette a fizettséget.
- Akárcsak nekem veled, erdők szép leánya.
Aurel döbbenten nézett rá.
- Te végig tudtad, milyen termést is hoz Edera párbajbotja?
- Persze - vont vállat könnyedén a félelf.
- Mégsem támadtál rá, hogy elvedd tőle...
- Az üzlet az üzlet - mordult fel a tolvaj. - Hiszed vagy nem, ficsúrkám, nekem is vannak elveim.
- Azt látom - bólintott Aurel most először elismeréssel hangjában. Elgondolkodva nézett a tolvajra. Nasta remek csapdanyitó, jószemű íjász, és ügyes kardforgató. Bár választott mestersége a törvények ellen való, egyáltalán nem gonosz a jelleme, sőt, akármennyire is tagadhatja, valószínűleg leginkább önmaga előtt, aki vámpírok ellen indul azért, hogy egy paladin segítségére legyen, mindezt pár dióért cserébe, amit sokkal egyszerűbben is megszerezhetett volna, annak a szívében jóság is él. Nem támadt Ederára, pedig alkalma lett volna rá bőven. A lovag úgy vélte, hogyha valaki új utat mutat meg Nasta előtt, talán odahagyja ezért a régit. Viszont, ha nem kap lehetőséget arra, hogy megváltozzon, akkor a félelf tolvajból egyszer lehet, hogy valóban hidegvérű gyilkos lesz. Döntésre jutott magában.
- Valóban komoly segítséget nyújtottál, köszönet érte - biccentett ismét. - Talán érdekelne egy másik megbízás is. Bár figyelmeztetnelek kell, komoly kockázata van.
- Az a gyűrű? - nézett fel Nasta. - Nem nézett ki nagy flancnak. Nem is értem, miért kellett annyira vámpírtestvérnek.
- Nem a külseje lényeges - vett egy mély levegőt Aurel, komoly lelkierőről téve tanúbizonyságot, amiért nem vágta szájon a tolvajt. Emlékeztette magát arra, hogy a jó utat nemcsak megtalálni, megmutatni sem könnyű. Főleg olyasvalakinek, aki még nem is tud arról, hogy keresnie kellene. - A hatalma rendkívüli. Nem véletlenül volt idáig a rendház, sőt, Sir Larden saját védelmében.
- Mert nagyon tudott rá vigyázni...
Aurel megint imponáló jelét adta a paladinfegyelemnek.
- Myrago köve a vámpírok számára a legértékesebb - folytatta, elengedve füle mellett Nasta újabb gúnyos megjegyzését. - Viselése ugyanis sebezhetetlenné teszi őket mind a fakaró, mind a tűz, mind a napfény ellen. Sőt, tompítja a gonosz kisugárzásukat is.
Nastában bennrekedt a szó. Edera magában újabb képességet könyvelt el Myrago kövéhez. Míg Nasta megpróbált magához térni, a lány Aurelhez fordult.
- De miért nem pusztítottátok el, amíg lehetőség volt rá?
- Sajnos csak vámpír pusztíthatja el a követ - tárta szét a karját Aurel. - Ez meg ugye nem valószínű, hogy valaha is meg fog történni.
Nasta visszanyerte hangját.
- Akkor gondolom, minden pénzt megér a tisztánlátóknak, hogy visszakapják...
Aurel bólintott.
- Igen, a rendházam kész fizetni a segítségnyújtásért. Fontold meg azonban alaposan, mielőtt ráállsz. Nem egyszerű vámpírral lesz dolgod.
- Tedd meg nekem, ficsúrkám - horkantott Nasta -, hogy legalább a bátyáddal nem vágsz fel. Amúgy pedig már döntöttem, veletek tartok.
Ezután Ederához fordult.
- S ha Aurel fivérét valami csoda folytán túléljük, megnézhetjük azt is együtt, milyen kincseket is rejteget az a fekete gyík a barlangjában.
Most Ederán volt a sor, hogy megpróbáljon szóhoz jutni.
- Eljössz velünk Goldengrassba? - nyögte ki a végén.
- Persze - rántott a vállán a tolvaj. - Kéttornyot már úgyis untam, arról nem is beszélve, hogy kezdtem ismert lenni... Nem is baj, ha kicsit lenyugodnak a kedélyek. Meg rátok sem árt vigyáznia valakinek a Szent Küldetés felé vezető úton... - vigyorodott el ellenállhatatlan mosolyával. A másik kettő akaratlanul is felnevetett.

Álom

Edera leeresztette fegyverét. Körülötte jó pár vámpír teteme hevert. Megkönnyebbülten rámosolygott a többiekre, akik elindultak kifelé a romházból, ahol korábban a vérszívók meglepték őket. A druida még maradt egy percig. Tűzpengéje kihunyt, visszaváltozott párbajbottá, elmúltak a védővarázslatok is. Még egyszer megkönnyebbülten fújt egyet, majd elindult kifelé a többiek után.
- Ne siess úgy, kedvesem – szólt utána egy lágy hang. A levegő egyszerre megremegett Edera körül. Mielőtt észbekapott volna, a bűbáj elérte és hatása alá került. A lány megállt, ahogy a parancs szólt.
- Fordulj felém – kérte a hang. Engedelmesen visszafordult és várt. A sarok árnyékából Desharik lépett ki. Odament a lányhoz, óvatosan elvette tőle fegyverét, és a romos asztalra tette, majd gyengéden mindkét kezébe fogta arcát. Edera testén bizsergés futott végig, lábai elgyengültek. A férfi elmosolyodott, kibontotta a lány hosszú, tömött hajfonatát, ujjaival elrendezgette tincseit. Hátralépett és elgyönyörködött az arcában, majd kezét nyújtotta felé.
- Táncolj velem.
Edera fülében lágy zene szólalt meg. Megfogta a felé nyújtott kezet, másikkal átölelte a férfi vállát, aki átkarolta derekát, és elkezdtek lassan táncolni, lágyan ringva a dallamra.
- Nem jobb így? – kérdezte tőle mosolyogva Desharik. Edera felemelte fejét, a szemébe nézett, teljesen elveszve a kék ragyogásban, mindennél jobban vágyva közeledését.
- Ahogy kívánod – suttogta a férfi, majd lehajolt és megcsókolta. A lányt lépésről lépésre, jóformán észrevétlenül vonta hatalma alá, a csókkal akarata utolsó foszlányai is vízcseppekként folytak szét. Edera kinyitotta a száját és visszacsókolta a férfit. Szorosan átölelkezve ízlelték egymást. Az idő megállni látszott körülöttük. Desharik szájával lassan a lány torkára kalandozott, ajkaival érezve a bőr alatt futó érben a vér surrogását. Belecsókolt a nyakába, majd szinte gyengéden beleharapott. Lassan kortyolva inni kezdett, kiélvezve Edera minden egyes cseppjét. Szorosan tartotta karjaiban az egyre gyengülő lány elernyedő testét, egészen a végéig. A nő keze lehanyatlott válláról. Desharik leengedte a tehetetlen testet, és egy pillanatig lehajtott fejjel állt mozdulatlanul. Majd felnézett, véres száját mosolyra húzta, szemében gonosz elégedettség ragyogott.

Edera fojtott sikollyal ébredt fel. Sokáig rémülten kapkodott levegő után, mire nagy nehezen csillapítani tudta dübörgő szívverését. Torkához kapott, de sebnek nyomát sem találta. Körülnézett, társai békésen aludtak. A tábortűz fénye halványan pislogott. Lassan megnyugodott, és a fekhelyéhez fordult, hogy visszafeküdjön. Ekkor szeme újra rémülten kitágult, minden erejével azon küzdött, hogy elfojtsa a torkából előtörő sikolyt. Reszkető kézzel emelt fel egy áfonyagallyat a párnájáról. A pánikkal harcolva körülnézett, de továbbra is minden nyugodt volt körülötte. Hosszú időbe telt, míg újra el mert aludni.

Odafent az ágak között Desharik figyelte, kiélvezve rettegése minden pillanatát.
- Hamarosan, szépségem – suttogta. - Hamarosan nemcsak álom lesz...
Félrehajtott fejjel gyönyörködött tovább az alvó lányban.

Királyvárosban

Egy héttel a rendházbeli események után Edera, Aurel és Nasta megérkeztek Királyváros kapuihoz. Ahhoz, hogy eljussanak a határig, át kell kelniük a város melletti Nagy-tavon, és ezt az innen induló hajók egyikén tehették egyedül. Sehol máshol nem lehetett a tavat átszelni, hatalmas terjedelme és a benne uralkodó szörnyek miatt. Egyetlen, viszonylag keskenyebb átjárót hagytak szabadon az embereknek, persze így is megvámolták őket. Nagyon meggondolta az, aki hajóra szállt, az átjutás több, mint kétséges volt. Emellett  a kalandozóknak felszerelésüket sem ártott bővíteni, valamint előbb-utóbb találniuk kellett egy mágust is, aki hajlandó velük tartani. Mindezekre Királyvárosban volt lehetőségük. Aurel kapott ugyan még a tisztánlátóktól egy-két értékes holmit a feneketlen zsákon kívül, de mostanra nagyon pénz híján voltak már, márpedig ahhoz, hogy egyáltalán értelme legyen nekivágni a küldetésüknek, komoly felszerelésre volt szükségük, úgyhogy munkát kellett keresniük. Maradék aranyaikból leszurkolták a kapupénzt, és elvegyültek a város forgatagában.

Ugyanebben az időben a palotanegyed egyik díszes épületének szobájában fiatal lány ébredt fel. Álmából a szobalánya érkezése keltette, mikor belépett és elhúzta a függönyöket. Ezután úrnőjéhez fordult:
- Kisasszony, a reggeli tálalva van. Édesatyja és nagynénje várja önt odalent. Nagynénje kéri, hogy igyekezzen, mert hamarosan indulniuk kell a palotába.
Vynylanne felnyögött.
- Mondd meg nekik, hogy nem érzem jól magam, szörnyű fejfájásom van. Induljanak nélkülem.
- Igenis, kisasszony.
A lány pukedlizett, majd távozott. Lady Vynylanne Ravenstone nagy sóhajjal felkelt az ágyból. Belebújt puha papucsába, drága kelméből készült hálóingében odasétált az ablakhoz, és az idelátszó kikötő nyüzsgését bámulta. Azt kívánta, bárcsak ő is az egyik induló hajón lehetne. Az előző este megaláztatása után egy porcikája sem kívánta a mára ígérkező újabbakat. Már biztosan mindenki tudja... Bárcsak rá tudnám venni apámat a távozásra. Sajnos, most kezdődött a törvénykezés időszaka, így Lord Colben, bármennyire is leste egyetlen leánya minden kívánságát, erre biztosan nemet mondana. Nagynénje pedig magát a gondolatot is nevetségesnek tartotta volna. Igaz, tegnapig ő maga sem hitte volna, hogy valaha is el akarná hagyni ezt a helyet. Imádta a főváros nyüzsgését, az udvari pompát, a rengeteg gyönyörű ruhát és a bálokat. S persze Cedricet. Az ifjú kedves volt, udvarias, elhalmozta finom bókokkal és ajándékokkal. Milyen ostoba is volt! Az egész csak egy színjáték volt, amit annak idején éppen ő talált ki unalmában és már számtalanszor eljátszotta barátnőivel, no meg egy-két vállalkozó szellemű barátjával. Mennyit nevettek azokon az ostoba fruskákon! Hát most rá került a sor, rajta nevet az egész város. Átkozott hárpia, sziszegte magában. Most nézheti egész nyáron, ahogy Winifred Wondermere az ő Cedricjével szórakozik, az ő rovására. Azt már nem! Lady Vynylanne Ravenstone ehhez nincs hozzászokva. Döntött. Ahogy apja és nénje elmennek a házból, ő sem marad itt tovább.

~~~

Vynylanne döntése

A három kalandozó kilépett a kikötőben lévő fogadóból, és elváltak egymástól, abból a meggondolásból, hogy külön-külön több esélyük lesz munkát találni, később pedig majd itt találkoznak és összegzik tapasztalataikat. Aurel a fegyverkovácsok felé vette az útját, Edera a közkertek felé tartott, míg Nasta a palotanegyed felé csavargott el. A tolvaj kényelmesen sétált a gondosan tisztán tartott utcákon, majd leült az egyik padra, és lustán figyelte maga előtt a házakat. A munkáról egészen más elképzelései voltak, de ezeket nem óhajtotta a többiek, pláne Aurel orrára kötni. Egyszerre mozgás keltette fel a figyelmét. Az egyik ház kapuja kinyílt, és díszes hintó kanyarodott ki rajta, oldalán festett címerrel, mely zöld pajzsban sziklán ülő hollót ábrázolt. Nasta felállt és odasétált a kapuhoz, majd kedélyesen elbeszélgetett az őrrel. Természetes varázsa megtette a hatását. Pár perc múlva elköszönt, és továbbment. Magában elvigyorodott, megtalálta a prédát. A ház üres, a család egész nap házon kívül lesz, a cselédek pedig kényelmesek és figyelmetlenek, így nyugodtan besurranhat kicsit körülnézni. Nem szándékozott sokat elvinni, nehogy feltűnő legyen, csak csipegetni akart egy kicsit, innen is, onnan is.

Edera dühösen tért meg a fogadóba délután. Munkát nem kapott, de az egyik ajánlatot az érdeklődő három foga bánta. Kezdett emlékezni, miért is nem szereti ő a városokat. Ahogy a szobájukba ért, Nastát és Aurelt már ott találta, mégpedig egy idegen lánnyal. A teremtés teljesen kirítt a környezetéből, finom ruhája, frizurája, gondosan manikűrözött keze, de leginkább gőgös arckifejezése árulta el, hogy a palotanegyedből jött. Apró, vékony, törékeny lány volt, egyenes szálú, hosszú, sötétbarna haját homlokán szépen ívelt szemöldökéig vágatta, sötétbarna szeméből fennsőbbség sugárzott. Aurel kicsit arrébb állt, karját összefonva, mintegy jelezve, hogy neki a történtekhez semmi köze. Arca nem sok jót ígért. Edera becsukta maga mögött az ajtót, és a lányra mutatott.
- Ő kicsoda? – kérdezte Nastát. Valamiért érezte, hogy a félelf a válasz forrása.
- Khm. Edera, Aurelnek már bemutattam, ő Vynylanne, khmm, hogy is hívnak még egyszer?
- Ravenstone - vetette oda a lány.
- Nos, igen, ő Vynylanne Ravenstone. Vynylanne, ő pedig Edera... - kérdően a druidára nézett, de annak összeszűkült tekintetéből kiolvashatta, hogy most nem vevő a humorára, így gyorsan befejezte a nevét - ...de Winter. Vynylanne a mágusunk.
Pillanatnyi csend támadt, majd Edera újra rátalált a hangjára.
- Szó sem lehet róla.
- Miért nem? - kérdezte megbántottan Nasta.
- Soroljam? - meredt rá a druida. - Például, mert a nevét sem tudod. Akárki lehet. Az se biztos, hogy tud varázsolni, és megbocsáss - fordult a lányhoz - de látszik rajtad, hogy nem idevaló vagy. Sajnálom, ez nem lesz lehetséges.
- Ugyan miért nem? - kérdezte gőgös hangon a lány is. - A társatok már beleegyezett. Elhiheted, tudok varázsolni.
Nasta savanyúan bólintott. A házban történteket inkább nem kívánta előadni. Csak azzal a feltétellel egyezett bele abba, hogy magával hozza Vynylanne-t, hogy a dolog köztük marad. Nem mintha sok más választása lett volna amúgy.
- Hát persze - válaszolta Edera, bár hangja elárulta kételkedését. - A túlélésedben viszont már egyáltalán nem vagyok biztos.
- Tudok vigyázni magamra, kérdezd csak meg a barátodat. - Nastának ismét megrándult az arca. - Veletek megyek. Mikor indul a hajó?
Edera azt hitte, nem hall jól. Komoly erőfeszítésébe került, hogy nyugodt maradjon.
- Még nincs felszerelésünk - magyarázta fegyelmezetten. - Talán furcsa neked, de kalandba nem szokás hűbelebalázs módjára belecsapni.
- Van pénzem, ha ez a gond - válaszolta Vynylanne fölényesen. - Meg tudom venni azt, ami nekem szükséges.
- Egyáltalán tudják a szüleid, hogy itt vagy? - fakadt ki türelmét vesztve a druida.
- Nagykorú vagyok! - csattant föl a máguslány. - Egyébként megnyugodhatsz, tudják.
Legalábbis majd meg fogják, tette hozzá magában.
- Nagykorú? - ismételte meg hitetlenkedve Edera.
- Múlt hónaptól!
- Egek Ura!
- Ide figyelj - nézett rá Vynylanne -, Nastával megegyeztem már, és hidd el, nektek is jobb lesz, ha veletek megyek.
Edera értetlenül nézett a fiúra. Az zavartan odasúgta:
- Különben a tolvajfogó kezére ad.
Edera a szemét forgatta.
- Azt hiszem, tudom a megoldást - szólalt meg az idáig hallgató Aurel. - Találtam munkát a fegyverkovácsnál. Valami motoszkál a pincéjében. Ha elintézzük, kapunk érte ötven aranyat és árengedményt a készletéből. Lementem megnézni a munkát, meg tudjuk csinálni. A javaslatom az, hogy jöjjön velünk Vynylanne, és ott kiderül, mennyire tud varázsolni, illetve mennyire való kedvére ez a fajta élet.
- Miért, mi motoszkál ott egész pontosan? - vonta össze szemöldökét Nasta. Aurel szemében fény villant.
- Ó jaj, tudom mit jelent ez a nézés - nyögte a tolvaj. Összenéztek Ederával. Az széttárta karját.
- Mit jelent? - türelmetlenkedett Vynylanne. A druida válaszolt neki.
- Szerinted minek örül egy élőhalott vadász paladin a nap bármelyik percében? Élőhalottaknak.
Vynylanne elsápadt, de kitartott. Aurel folytatta.
- A kovács egyik mágikus fegyverének valahogy félresiklott a kötése. Folyamatosan csontvázakat animál. A kovács lehajította a kardot a pincébe, de ezzel csak időlegesen szüntette meg a problémát. Le kell mennünk oda, megtisztítani a helyet a csontvázaktól és leszedni a mágiát a kardról. Ehhez lenne rád szükség. Vállalod? - nézett Vynylanne-re. A lány maga elé meredt: csontvázak vagy Winifred? Fűszerezve a kalandozók lesajnáló, vagy, ami még rosszabb, vigasztaló megjegyzéseivel? Összeszorított fogakkal bólintott.  Tudta, innen már nincs visszaút.

Kalandozó születik

Lenéztek a pincébe. A helyiségben legalább húsz csontváz csörgött, időnként egy újabb jelent meg a semmiből.
- Motoszkál, mi? – meredt Nasta a paladinra. Aurel ártatlanul nézett rá vissza.
- Csak azt ismételtem meg, amit a kovács mondott. Talán csak nem félsz?
Nasta csak egy lesújtó pillantást vetett rá, nem is válaszolt.
- Látjátok valahol a kardot? – kérdezte Edera.
- Talán, ha az a csonti felemelné a bal lábát, miközben az a másik arrébb lépne… - Nasta félbeszakította magát. – Ezek már most megtöltenének egy kisebb temetőt!
Aurel ragyogó képpel nézett le.
- Ez hihetetlen – morrant a tolvaj. – Komolyan mondom, ennek az ütődöttnek a Régi Siratóban ringatták a bölcsőjét.
Aurel meg sem hallotta.
- Rendben. A terv a következő – fordult vissza végül hozzájuk az élőhalott vadász. – Edera, kérnék tőled áldást és harmóniát. Nem is tudom, elég erős a párbajbotod, vagy inkább tűzpengével harcolsz?
- Ezekhez elég az Erdők Ága is - biccentett a druida, majd hozzákezdett az igék kántálásához.
- Nagyszerű. Vynylanne, tőled is védővarázslatokra van szükségem, gyorsításra és élőhalott bénításra.
- Nem probléma – hangzott a gőgös válasz. Az ő szeme is kezdett kifehéredni.
- Remek. Vértezd fel magad pajzsigével is. Nem kell lejönnöd velünk, idefentről könnyebben észreveheted a kardot. Ahogy megtaláltad, vagy mi észrevesszük, viszont azonnal lent teremsz, és leveszed róla a mágiát. Nem kell félned, nem engedek csontvázat a közeledbe, de igyekezned kell, mert az időközben animálódott élőhalottakkal neked kell elbánnod.
Vynylanne sápadtan bólintott. A paladin most Nastára pillantott, aki ügyetlenül tartotta kezében a kovácstól kölcsönbe kapott buzogányt. Vékony kardjával és tőrével nem tudott volna sok kárt tenni a kemény csontokban.
- Csak a fejét, meg ne sántuljon – vigyorgott rá Aurel, ezzel leugrott a pincébe. A másik kettő követte. Az addig békésen bóklászó csontvázak feléjük fordultak. Szemük helye vörösen kezdett világítani és lassan elindultak feléjük.
- Keressétek a kardot! – utasította két társát még egyszer a paladin, majd teljes figyelmét a csontvázaknak szentelte. Pillanatnyi koncentrálás után az élőhalottak ijedten tágultak tőle, páran porrá omlottak. Edera párbajbotjával, Nasta a buzogányával esett neki a megzavarodott csontvázaknak.

Vynylanne tátott szájjal figyelte a másik három összeszokott csapatmunkáját. Ekkora összefogást még sosem tapasztalt, és gyanította, hogy ez számukra csak sima rutinfeladat. Lenézett életvitelük egy pillanat alatt számára eddig ismeretlen mélységeket mutatott meg. Ekkor az egyik csontváz kiverte a tolvaj kezéből a buzogányt. Edera és Aurel nem tudott neki segíteni, Vynylanne pedig anélkül, hogy végiggondolta volna, mit tesz, rákiáltott az élőhalottra:
- Ott maradsz!
Szeme kifehéredett, mutatóujjából fehér fénynyaláb csapott ki, ami egy pillanatra beborította a csontvázat. Az ige rögtön hatott, és a csontváz mozdulatlanná dermedt. Nasta felkapta fegyverét és jó pár heves csapással szétverte a boldogtalant. Felintett, hogy megköszönje, de a máguslány már nem figyelt rá. Fényes villanást vett észre a csontvázak között, és leugrott a pincébe. Elég rosszul érkezett, bokája kifordult. Aurel rögtön észrevette, és két csontváz fejét összecsapva melléhemperedett, egy harmadikat intézve el közben, aki Vynylanne-re támadt.
- Merre láttad? – kérdezte tőle.
- Ott, a két láda között – intett előre a lány, fájdalmas arccal fogva sérült lábát. Aurel bólintott, majd a tolvajra kiáltott.
- Nasta, vigyázz rá! – Ezzel előrevetette magát a ládák közé, újabb élőhalott riasztó igét használva. Meglátta a kardot és visszadobta Vynylanne-nek, majd újra a csontvázaknak esett. A máguslány maga sem tudta hogyan, elkapta a fegyvert. Rémülten meredt a markolatra, amiben egy ékkő fénylett zölden. Fogalma sem volt arról, hogyan hatástalanítsa.
- Vynylanne, mire vársz?! – kiáltott rá Edera a pince másik végében, három csontvázzal bajlódva. – Ne finomkodj, törd össze a követ, ha nem megy másként!
Hát persze! Vynylanne vadul megragadott egy gazdátlan combcsontot, és teljes erejével a smaragdra sújtott, mintha diót törne. Vakító zöld fény csapott ki a kardból, majd az összes csontváz élettelenül omlott össze. A többiek zihálva leeresztették a fegyverüket, és a lány köré gyűltek. Vynylanne még mindig dermedten ült.
- Ezt nevezem – nézett rá Nasta. – Határozottan van benned spiritusz, ha gazdag lány létedre képes voltál egy ilyen drága követ összetörni.
A többiek elnevették magukat. Vynylanne lassan felocsúdott.
- Nos? Megfeleltem?
Edera és Aurel összebólintott.
- Ha van kedved hozzá, szívesen vennénk, ha velünk tartanál – guggolt le mellé a druida, kezét gyengéden a máguslány bokájára helyezve. Kékesfehér fény villant fel, és a fájdalom eltűnt, csupán apró sajgást hagyva maga után. – Ahogy Nasta mondta, van benned spiritusz. Na és te mit gondolsz? Még mindig fel akarod cserélni az eddigi életedet egy kalandozóéra?
Vynylanne elgondolkodott. Az előző küzdelem annyira más volt, mint amit idáig ismert, annyira vad, annyira ijesztő, és mégis, most érezte először azt, hogy él, igazán él. Hirtelen nem értette, mit is csinált idáig a palotanegyedben, egész eddigi életében. Bármilyen hihetetlen volt is, de a finoman nevelt úrilány lelkét és vérét megérintette a kalandozók hívása. Felnézett Ederára.
- Veletek tartok.

~~~

A Csábos Szirén

Miután megkapták fizettségüket a megkönnyebbült kovácstól, Nasta feltöltötte nála megüresedett tegezét, és vett egy jobb minőségű nyílpuskát, Vynylanne pedig, Aurel tanácsa alapján, egy mágikus sebzésű tőrt, a társaság elindult a kikötőbe. A kikötőmester kikérdezése után lefelé, a dokkok irányába fordultak. Vynylanne feszült arccal haladt a többiek mellett, ahogy egyre hátrébb és hátrébb mentek, sorra elhagyva a nagy, kényelmes luxushajókat. Majd a közepes fregattokat. Végül, mikor már azt gondolta, ladikkal fognak átevezni, amibe szivárog a víz, elérték céljukat. A négy kalandozó némi gyanakvással figyelte a hajót. Volt bennük bizonyos kétely, hogy átjutnak-e vele a Nagy-tó másik partjára. Egyáltalán már az csoda volt, hogy nem süllyedt el a szemük láttára.
- Csábos Szirén... - olvasta Vynylanne hangosan. - Micsoda név... Nem akarok akadékoskodni, de más hajó nem akadt volna?
- Hallottad te is a kikötőmestert, ez az egyetlen, ami indul - rázta meg a fejét Edera. Azok közül, amiket meg tudunk fizetni, tette hozzá magában. - Neked is sürgős, ha jól tudom...
- Lehet, hogy ennyire nem - harapta be a szája szélét a másik lány. Persze magában tudta: hamarosan városszerte kerestetik az Őrséggel, és minél hamarabb eltűnik innen, annál kisebb lesz az esélye arra, hogy szégyenszemre hazavigyék, újabb kitűnő pletykaalapot teremtsen ezzel Winifrednek.
- Na, ifjúság? - reccsent rájuk egy hang a hátuk mögött. - Hogy határoztatok? Lehet, hogy nem csinos a külseje, de ezzel a kicsikével még soha semmi baj nem volt!
- Egyszer mindent el kell kezdeni - morogta magában Aurel, majd hátrafordultak. Magas, testes ember állt előttük egykor díszes, de mára már szakadt és pecsétes kabátban, ingben, nadrágban és kapitányi sapkában. Hatalmas bajusza és szakálla jóformán a melléig ért, szájából az elhagyhatatlan pipája lógott. Tipikus hajóskapitány egy tipikus hajón, ami bármelyik kikötőben tipikusan csak az alsódokkba nyer bebocsátást. Ha egyáltalán.
- Igen, kapitány - bólintott végül Edera, kétségeit legyűrve. - Felszállunk.
- Rendben - vigyorgott a férfi. - A viteldíj fejenként három arany, és előre fizetendő.
A druida felsóhajtott, és erszényéből kivette az érméket. A kapitány zsebrevágta, majd fejével a hajó felé bólintott.
- Vela hozott a fedélzeten. A szállásmester majd gondoskodik rólatok. Nekem még van egy kis elintéznivalóm.
Ezzel sarkon fordult és elkacsázott.
- Add, hogy ne az első kocsmában igya el... Legalább jusson el vele a másodikig - sóhajtott Nasta.
- Add, hogy hajnalban visszataláljon a hajóra... - tette hozzá Aurel.
- Ne aggódjatok, Nicolas kapitány még holtan is hazatalál - nevetett fel mögöttük valaki. Aurel felnyögött. Ennyire azért nem ragaszkodott a kapitányhoz. Megint megfordultak. Edera kezdte úgy érezni, hogy egész délután itt táncol a feljárónál. Magas, fekete matróz állt előttük széles mosollyal az arcán.
- A szállásmester vagyok. Szólítsatok Billnek. Gyertek utánam.
Elindultak felfelé. Ederában még szűkölt egy kis hang, hogy most kell visszafordulnia, de elhallgattatta. Felléptek a fedélzetre és körülnéztek. A várakozással ellentétben minden tiszta volt és rendezett. Bill levezette őket a kabinjukba. Négy függőágy lógott benne, más nem is fért el.
- Nincs sok helyünk, úgyhogy ezzel kell beérnetek - intett a kezével. Rávigyorgott Vynylanne-re, akinek szemmel láthatóan nem ilyen elképzelései voltak a hajóútról. - Ha bármire szükségetek lenne, szóljatok nekem vagy Gendnek, a hajósinasnak. Amúgy ő az unokaöcsém. Leginkább a konyhában fogjátok megtalálni a kölyköt. Napkeltekor indulunk, addig érjetek vissza, ha elhagynátok a hajót. Ha nem jöttök, nélkületek hajózunk ki, és a viteldíj nem lesz megtérítve.
Biccentett, majd otthagyta őket. A társaság mély sóhajjal lecuccolt.
- Kaland... - Vynylanne a fejét rázva nézte a függőágyat és otthoni fekhelyére gondolt. El nem tudta képzelni, hogy ő erre az izére valaha is ráüljön, nemhogy benne aludjon. Nasta rávigyorgott.
- Egyet se búsulj, hercegnő. Lesz még idő, mikor visszasírod ezeket az idilli órákat. - Vynylanne értetlenül nézett rá. - Azt képzeld el milyen lesz, mikor vidám kapitányunk vezetésével kifutunk a nyílt vízre!
- Akit valószínűleg mi magunknak kell összeszedni valamelyik tavernából a fél legénységgel együtt - tette hozzá száját húzva Aurel.
Vynylanne elgyengülve rogyott a függőágyra.

A promenádon

 

~~~

Desharik és a kapitány

 

Desharik hajóra száll

A kalandozók már visszatértek a hajóra, és éppen szerzeményeiket pakolták, mikor Gend, a hajósinas rontott be az ajtajukon:

- Segítenetek kell! Tömegverekedés van a Vitorlásban! Ki kell hozni Nicolas kapitányt!

- Miért is nem vagyok meglepve? - nézett fel a menyezetre Aurel.

- Vele van a legénység jó pár tagja is! Ha nem jönnek ki onnan az Őrség megérkezése előtt, fújhatjátok az átkelést!

A kalandozók dühösen néztek egymásra, de nem volt sok választásuk.

- Induljunk - állt fel Edera.
- Kocsmai verekedés, hát ez egyszerűen gyönyörű - morogta Vynylanne. - Kellek oda én is?

- Jobb, ha jössz, hamarabb végzünk - intett a fejével Nasta.

- Gyertek, odavezetlek titeket - indult kifelé futva Gend.

Desharik egy árnyékban állva nézte, ahogy a kalandozók a kölyök nyomában lefutottak a feljárón, és sietve elindultak. Aurel azonban megtorpant, pontosan előtte, és gyanakodva vizsgálta érzékeit. Desharik eggyé vált a sötéttel, de nagyon nem aggódott. Myrago köve volt rajta, öccsének legfeljebb sejthetései lehettek. A tolvaj visszafordult:

- Gyere már! Pontosan semennyi időnk sincs az álmodozásra!

Aurel továbbfigyelt, azután megrázta a fejét; végülis miért ne érezhetne gonosz jelenlétet éjjel az alsó dokkban? Megint ellenőrizte érzékeit, de mivel az érzés nem erősödött, a tolvaj után indult. Desharik gunyoros derűvel nézett utána:

- A majdnem pontosan egyenlő a semmivel, öcskös.

Megvárta, míg eltűnnek a sarkon, majd kilépett az árnyékból és felsétált a fedélzetre.

~~~

Kagylóleves

Edera undorral nézett az eléjük pakolt ételre. Az ebédlőben ültek következő este, és a vacsorára készített kagylólevesüket kapták éppen meg. A tavernában hamar végeztek, nem volt túl bonyolult dolog lerendezni a részeg matrózokat, főleg Vynylanne alvásigéje után. Nehezebb dolog volt a kapitányt hazacipelni, akit szintén elért a varázslat. De végül sikerült hajnalban kifutniuk. Útjuk eseménytelenül telt, a Csábos Szirén mimikrije remekül bevált: sem tenger alatti, sem tenger feletti ragadozók nem vetettek rá szemet.
- Mi baj, erdőlány? Nem vagy éhes? - kérdezte tele szájjal Nasta.
- Utálom a tenger gyümölcseit - felelte a lány vehemensen. - Már az elkészítésüktől is a hideg ráz. Elevenen megfőzni szegény nyomorultakat...
- Másképp nem lehetne őket megenni - mondta szelíden Aurel. Szemmel láthatóan neki sem volt problémája a vacsorájával.
- Miért kell őket egyáltalán megenni? - horkant fel a druida.
- A víz közepén vagyunk, Edera - nézett rá a lovag. - Nem várhatsz őzpörköltet.
- Azért is fogok találni valami mást! - lökte ki maga alól a széket a lány. - Most megyek, mielőtt lehányom az asztalt.
- Edera, stílus! - meredt rá megütközve Vynylanne.
- Elvesztettem az étvágyammal együtt - morgott a másik, és otthagyta őket. A mágus száját biggyesztve nézett utána.
- Természet gyermeke...
A két fiú összenézett, elnyomtak egy-egy vigyort, majd figyelmüket ismét a tányérjuk felé fordították.

~~~

Kínos meglepetés

Edera dühösen ment végig a folyosón, és benyitott a konyhába. Visszafogta lélegzetét és undorát, a helyiséget uralta a kagylóleves szaga. Gend sertepertélt ott egyedül, a tűzhelyen álló nagy fazékból merített éppen magának egy tálkába. Csodálkozva fordult hátra:
- Mit kívánsz? Esetleg még levest?
Edera lesújtó pillantást vetett rá.
- Nincs valami olyan étel, amit nem a vízből fogtak ki?
Gend elvigyorodott, fekete arcából kivillantak hófehér fogai, és a kamra felé intett a fejével.
- Gyümölcs megfelel, kisasszony?
- Tökéletes! – ragyogott fel a druida szeme. – Az első jó hír ezen a teknőn. Maradj csak – intett a fiúnak -, kiszolgálom magam.
A kölyök bólintott és leült az asztal mellé. Kanalat ragadott, majd elkezdett jóétvággyal falatozni. Edera mögött eközben becsukódott az ajtó. Körbenézett a helyiségben, majd végül megtalálta az almákat is. Boldog mosollyal vett ki egy darabot a ládából, megtörölte a bőrmellényében, és rámosolygott a piros gyönyörűségre. Éppen beleharapott volna, mikor a konyhaajtó megint kinyílt és belépett rajta egy ismeretlen férfi. Edera oda sem figyelve igazán, kinézett az ajtó résén. A férfi fekete köpenyben volt, csuklyáját mélyen a fejére húzta.
- Uram? – nézett fel Gend. – Kérsz vacsorát?
A férfi szó nélkül odament a tűzhelyhez, felemelte a fedőt, és belefintorgott a fazékba. Egy gondolat után visszafordult, és a gyerek felé indult.
- Te sem szereted a kagylólevest? – kérdezte Gend vigyorogva, fejével a kamra felé intve. A férfi megtorpant.
- Én sem? – kérdezte halkan. Odabent Edera felemelte a fejét, szemei kitágultak. A férfi beleszimatolt a levegőbe, majd a kijárat felé fordult, köpenye meglebbent körülötte, csuklyája egy pillanatra lecsúszott a tarkójára, felvillantva összekötött szőke haját.
- Később – morogta. Kilépett az ajtón, és behúzta maga után. Edera kijött a kamrából, és Gendhez fordult.
- Ki volt ez? – intve az ajtó felé az almával. A fiú oda sem figyelt, csak kanalazott tovább.
- Utas. Nem szereti a tömeget. – Felnézett a tányérjából. – Te se tudj róla, jó?
Edera bólintott, majd ő is kilépett a konyhából. A folyosó üres volt. Gend teljes figyelmét újra levesének szentelte.

Edera eredmény nélkül járta végig a hajót. Az ismeretlen utastárs úgy eltűnt, mint a pára. Végül feladta, és visszament a saját kabinjukba. A többiek is visszaértek már addigra az ebédlőből, és békésen heverésztek a függőágyaikban. Edera jöttére felnéztek.
- Mizújs? – kérdezte Nasta lustán. – Találtál a fogadra való kaját?
- Azt is.
A hangsúlyra Aurel felemelte a fejét és ránézett.
- Azt hiszem, van egy kis problémánk – folytatta Edera. Egyszerre mindenki osztatlan figyelmét élvezte.
- Van egy ismeretlen, ámde furcsa utastársunk, aki nem nagyon szereti a társaságot - nézett végig rajtuk a lány.
- Miben volt furcsa? – kérdezte Aurel.
- Láthatóan neki sem ízlett a kagylóleves - felelte a druida.
- Azt hittem, téged ez nem zavar – vigyorgott Nasta.
- Az nem. De valamiért rossz érzésem támadt, mikor a konyhában a gyerek felé indult. Mintha Gend sokkal inkább a fogára való falat lett volna...
- Vámpír lett volna? – ráncolta össze homlokát Aurel. Edera tanácstalanul vonta fel a vállát.
- Nem éreztem rajta.
- Mágikus rezisztencia? – A druida széttárta a karját.
- Talán... Azt amúgy is csak ti, paladinok érzitek meg.
Aurel megrázta a fejét és elmosolyodott.
- Egész pontosan azt érezzük meg, ha valaki láthatatlanná válik - akár igével akár árnyékba rejtőzéssel -, és álcavédő köpennyel vagy varázzsal próbálja eltitkolni az ottlétét, beleértve a gonosz kisugárzását is. Csakhogy számunkra éppen ezzel leplezi le magát: homályos folt marad a helyén.
- Nos, ez a fickó látható volt, de valami mégsem volt vele rendben - felelte Edera határozottan. Aurel elgondolkodott. Idáig nem volt különösebben gyanús, amit a lány elmondott, de már régen megtanulta, hogy a megérzéseket nem szabad figyelmen kívül hagyni.
- Hogy festett? – kérdezte.
- Nem nagyon láttam – rázta meg a fejét Edera. - Épp a kamrában voltam, mikor belépett a konyhába. Magas, vállas fickó volt, amúgy a fekete köpenye teljesen eltakarta, a csuklyáját is az arcába húzta.
Maga elé nézve megpróbált visszaemlékezni a részletekre.
- A haja, azt hiszem, szőke volt, hátul összefogva. De ezt csak egy villanásra láttam, mikor kifordult az ajtón, és lecsúszott a csuklyája. Ahogy megtudta, hogy nincsenek egyedül Genddel, rögtön elment. S hiába kerestem, sehol nem találtam a hajón.
A paladin merev arccal nézett a druidára.
- Nyugi, elég sok ilyen fickó szaladgál a Világban – szólt ekkor Nasta. – Ne gondoljatok rögtön a legrosszabbra. Amúgy is régen éreznéd a jelenlétét, nem? - pillantott Aurelre.
- Érzem, hogy gonosz van a hajón, de a legenyhébb becslés szerint is a fél legénység kalóz – tárta szét a karját Aurel. – De az is biztos, hogy akkor van esélyed a túlélésre, ha a legrosszabbra készülsz fel.
- Nem tudom, kiről beszéltek, de éppen egy ilyen fickóval találkoztam tegnap délután – szólalt meg váratlanul Vynylanne. A többiek meglepetten néztek rá.
- Hol találkoztatok? – kérdezte Edera.
- A promenádon, miután különváltunk. Először csodálkoztam is, mert azt hittem, hogy te vagy az... – bólintott Aurelre. A tolvaj és a druida meredten néztek egymásra, míg a lovag tőle teljesen szokatlan módon vágott a lány szavába:
- Mit akart?
Egyedül Vynylanne maradt nyugodt.
- Semmit. Valami ajándékot keresett az unokahúgának. Mondtam, hogy nomád stílusú ékszer lenne a legjobb...
- Valóban gyönyörűen állt volna rajta... – suttogta Aurel furcsán megtört szemmel.
- ... hívott, hogy menjek neki segíteni...
- Sant Ord nevére... – sápadt el Aurel -, és elmentél vele?
- Végülis nem, de valahogy olyan magától értetődő volt, hogy elkísérjem. Most már magam sem értem, miért...
- Bűbájvarázs, biztos te is ismered – magyarázta magához térve Edera. – Elég, ha egy pillanatra hozzád ér.
- Igen, ajánlott is egy kendőt, de azt végülis neked vettem meg. Tessék, itt van – vette elő Vynylanne a táskájából. – A nagy felfordulásban el is felejtettem odaadni.
Edera dermedten nézte a vörös kendőt.
- Köszönöm – nyögte ki végül.
- Bűbájvarázs? – ráncolta össze ekkor a szemöldökét Vynylanne.
- Nagy szerencséd volt – mondta Nasta halkan. – Végülis miért nem mentél el vele?
- Apám testőre szólított meg váratlanul - felelte Vynylanne. - Beszéltem vele, hazaküldtem, és mire megfordultam, a fickó már eltűnt. Most, hogy jobban belegondolok, nem is értem, miért nem várt Lord Colben a hajón...
- Kicsoda? – hörrent most Nasta. – Apád az Őrség kapitánya? Te meg simán idehívod?! – hápogott a tolvaj.
- Elvesztettem a fejem, jó? - védekezett Vynylanne. - Timon teljesen felmérgesített.
A többiek értetlenül néztek. A máguslány zavartan folytatta.
– A fejéhez vágtam, hogy már nagykorú vagyok, és egy kalandozótársasággal átkelek a Nagy-tavon...
- S ezt a szőke lófarkas férfi, aki hasonlít rám, mind hallotta – próbálta tisztázni Aurel.
- Gondolom - vont vállat Vynylanne. - Mondom, mire visszafordultam, már eltűnt.
Aurel végignézett Ederán és Nastán, majd ismét Vynylanne-hez fordult.
- Foglaljuk össze. Sikerült elbájolnia, mégis otthagyott, mikor meghallotta, hová készülsz. Noha magával vihetett volna, hiszen az álcája nem lepleződött le, a varázsa is hatott, te is elküldted a testőrt.
- I-igen – bólintott a lány bizonytalanul.
- Apád viszont - folytatta Aurel -, akinek mindenképp itt kellett volna lennie, hiszen a testőre elmondta neki, mire készülsz, nincs itt.
- Hátha csak lemaradt a hajóról – vetette közbe bátortalanul Edera, bár ezt ő maga sem igazán hitte. Nasta és Vynylanne egyszerre rázták meg a fejüket.
- Az apám?
- Az Őrség kapitánya?
Aurel bólintott.
- Ez azt jelenti, hogy Timon nem mondta el neki. Erre pedig az az egyetlen magyarázat, hogy nem tudta elmondani – körbenézett társain. - Nem tudta, mert megölték. Márpedig egyetlen egy ember tudott még erről kettőtökön kívül...
- A szőke férfi – fejezte be a mondatot Vynylanne. – De mégis, miért? Kicsoda ő? Ismeritek?
Aurel nagyot nyelt.
- Vynylanne. Mi nem véletlenül hasonlítunk egymásra azzal a férfival. Ő a bátyám, Desharik. S mint már sejted, nem akart venni semmit az unokahúgának, annál is inkább, mert Katryn halott. Ő maga ölte meg. A családunk összes tagjával együtt.
Vynylanne szólásra képtelenül meredt rá. Aurel folytatta.
- Vynylanne, Desharik vámpír. Valószínűleg épp vadászott, és valamiért, kérdés miért, éppen rád esett a választása.
- De mégis futni hagyta, mikor megtudta, hogy egy kalandozó társaság tagja – értetlenkedett Nasta.
- Ez egy másik kérdés – bólintott Aurel.
- Megijedt volna? – kérdezte Vynylanne. Immár ő is falfehér volt. Aurel kurtán felnevetett.
- Desharik? Kötve hiszem. Inkább rájött, hogy mi vagyunk az a kalandozó társaság, és jobb ötlete támadt, mikor meghallotta, hogy hajóra szállunk. Együtt... zárt helyen... Elég nehéz egy ilyen csapdából kisiklani....
- Mégis hogyan jött rá? – ütközött meg Nasta. – A vámpírok sok mindenre képesek, de gondolatolvasásra is?
- Inkább megláthatott együtt kettőnket a promenádon – suttogta Edera. Felemelte a kendőt és ránézett Vynylanne-re. – Mondtad, hogy ezt ajánlotta neked...
A máguslány bólintott.
- És én idióta pedig azt válaszoltam neki, hogy neked jobban áll... Ezután bevallotta, hogy követett minket, csak éppen a bátorságot gyűjtögette, hogy megszólítson...
- Bátorságot gyűjtögetett?! – horkant fel Aurel.
- De nem értem! – csattant fel Vynylanne. - Azt mondtátok, vámpír, mégis fényes nappal beszéltünk a promenádon! Honnan tudhattam volna?!
- Ne hibáztasd magad – rázta meg a fejét Aurel.
- Nem is teszem!
- Megszerezte a tisztánlátók rendházából Myrago kövét - magyarázta a lovag. - Sebezhetetlenné vált. Nem hat rá a napfény sem.
Vynylanne az ágyára rogyott. A függőágy kilengett vele, békésen ringatva felzaklatott tulajdonosát. Kis csend támadt, ahogy mindenki a hallottakat emésztgette.
- S ez az egész még egy dolgot jelent – kezdte halkan Edera. A többiek ránéztek. – Lord Colben ugye nincs itt a hajón. A testőr nem jutott el hozzá, tehát nem is tudhat arról, hogy mi itt vagyunk. Annál inkább Desharik. Amiből az következik, hogy a titokzatos idegen, akit a konyhában láttam, nem más, mint mindannyiunk kedvenc vérszívója. Aurel pedig valószínűleg azért nem érzi, mert a legénység gonosz tagjaiból áradó kisugárzás árnyékában rejtőzik. Nem beszélve természetesen Myrago kövének hatásáról. Akkor jöhetett fel a hajóra, mikor mi elrohantunk a Vitorlásba.
Aurel felpattant, és az ajtóhoz ugrott. Ám a kilincs nem engedett. Az ifjú, ha lehet még sápadtabban fordult vissza a többiek felé.
- S ami még szebb, már ő is tudja, hogy erre rájöttünk.
Dermedt csend zuhant a társaságra.

~~~

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja